Babiczki László: „Nekem a munkám a hobbim, az életem”

Babiczki László: „Nekem a munkám a hobbim, az életem”

Van egy álmom … a mátrai bor legyen világhírű!

Ha egy kvízjátékon azt a kérdést kapnám – de szerintem bárki – hogy soroljon fel annyi mátrai borászt, amennyit csak tud, Babiczki László neve bizonnyal beleférne a top 3-ba mindenkinél. Bár alig múlt harminc, a nevével fémjelzett borok az ország legjobb boros helyein már hosszú évek óta megtalálhatóak.

Borvidéki imázs ide vagy oda, Gyöngyössolymos azért nem a világ közepe, még ha csak szigorúan mátrai szemmel nézzük sem az. A Gyöngyös városától két-három kőhajításnyira fekvő településen bizonyosan nem a szívroham a vezető halálozási ok: a kereszteződésben indexelve „egyszer majd jobbra kanyarodó” autóból kihajoló sofőr a világ összes nemtörődömségével a vállán beszéli meg ügyes-bajos dolgait az unokájáért induló nagypapával, fittyet hányva arra, hogy van mögötte autó, és előzni itt esélytelen. Végül húszperces késéssel sikerül Lacihoz megérkezni, aki nem hazudtolja meg solymosi gyökereit és végtelenül lazán kezeli a pesti léptékkel mérve pofátlanság határait súroló késést.

Átülünk az UAZ-ba, mivel Laci szerint a terep a pár napja lezúduló eső miatt – de amúgy egyébként is – nehezen járható egy alapvetően városi közlekedésre tervezett autóval. A második világháború slágerterméke viszont bírja a strapát és a nem teljesen ideális terepviszonyok között is fürgén kapaszkodik fel a szőlőtőkékhez. Közben Babiczki László magyaráz: „ez itt az óvoda, ahova jártam, ez, vele szemben pedig az iskola”. Mint meséli, egész élete ide, ehhez az otthon-iskola-munka szentháromsághoz köti, minden bizonnyal nem a véletlen vagy a lustaság vezérli, amikor ezt a végeláthatatlan nyugalmat nem cseréli fel semmi másra.

„A nagyszüleim kezdtek el szőlőtermesztéssel foglalkozni, igazság szerint ez adta az ihletet ahhoz, hogy én is erre az útra lépjek. A ´90-es években még nem úgy zajlott a szüret, mint most: akkoriban pezsgő, nyüzsgő eseménynek számított, nem csak egyszerűen hajszának az idővel, önmagunkkal. Számomra nem volt kérdés, hogy az általános iskola befejezte után a Soós István Borászati Szakközépiskolába menjek. Mindig azt láttam, hogy a borász egy pozitív ember: alig várja a szüretet, majd a palackozást és hogy mennyire kielégítő számára, hogy egy csodálatos élménnyel gazdagíthatja a másikat. Mire elkezdtem az iskolát, meghaltak a nagyszüleim, másfél hektár szőlőt hagyva ránk. Így elég korán, már a középiskola második évében készítettem bort, leánykából, mindjárt kettőt is. A száraz és az édesbor is egyaránt nagy sikert aratott az akkoriban nálunk zajló filmforgatáson, az első évjáratom az utolsó palackig elfogyott. A következő évben aztán emeltem a tétet: már fahordós érleléssel is kísérleteztem, elindultam környékbeli borversenyeken, ahol szerencsére a sikerek sem maradtak el.” – teszi hozzá Babiczki László miközben utazunk.

Fotó: Barócsi Dia

Közben megérkezünk a szőlőbe. Balra a Kékes, tőle jobbra a Sár-hegy, és Laci, mintha csak tankönyvből mondaná, sorolja, hogy mi minden természeti csodát lehet innen látni. Az első sor, az sárgamuskotály, az gyakorlatilag az őzeknek lett telepítve annak idején, szüretre egy fürt sem marad rajta. Csodálattal vegyes irigységgel nézem ezt a fiatalembert: vajon tisztában van-e a szerencséjével, hogy itt, ezen a lenyűgöző helyen nőtt fel és már tizenéves korában tudta azt, amit más csak harminc-negyvenéves fejjel, vagy még később kezd el kapizsgálni?!

„A szakmai gyakorlatomat Kamocsay Ákosnál töltöttem, sokat tanultam tőle. A Kertészetire jártam már, amikor először hallottam Gál Tibor nevét, aki a példaképemmé vált: íme, egy ember, aki jön-megy a világban és végre valaki a magyar borért is tesz. Közben otthon dűlő- és fajtakísérletezésbe fogtam és ezzel egyidejűleg én is elindultam világot látni. Franciaországba, Olaszországba mentem tanulmányi utakra, itthon pedig sokat kacsingattam Tokaj felé. Míg nyaranta más a tengerparton süttette aranybarnára magát, én folyamatosan jártam a borvidékeket, képeztem magam ahol, és ahogyan csak tudtam. Bár sok helyen megfordultam már Európában, olyan „alap” városok, mint London, Párizs, vagy Róma eddig kimaradtak az életemből, miközben az olasz és francia borvidéki ismereteimből könyvet is lehetne írni. Mázlista vagyok: nekem a munkám a hobbim, az életem.”

Sétálunk a végeláthatatlan szőlősorok között, amelyből ténylegesen Lacié csupán pár hektárnyi terület. A Solymost körülölelő tőkék javarészt a Nyilas Pincészethez tartoznak, ami egyébként Laci főállása is: 2007 óta tölti be a magyar szemmel nézve hatalmas pince főborászi tisztségét. Egyelőre saját pince híján az ő borai is itt pihennek, így legalább minden nap rajtuk tudja tartani a szemét.

„A saját nevemmel fémjelzett borok 2010-ben kerültek be a piaci körforgásba, a másik fontos mérföldkő pedig 2016: ekkor lettem Juniborász. Jó visszajelzés volt ez a boraimra: az embereknek úgy látszik, bejön ez a fiatalos, lendületes stílus, amire a Mátra képes. Lassan új ajtók nyíltak meg előttem, a boraim felkerültek a DiVino borlapjára, majd szépen sorban egyre több helyen lehetett a budapesti gasztronómiai életben is találkozni a Babiczki névvel. A kezdetektől arra szeretném ezt az ismertséget felhasználni, hogy a Mátrai borvidék neve egyre több ember fejében csilingeljen pozitívan, sőt, a nemzetközi gasztrotérképre is kerüljön fel. Nagyon jó ár-érték arányú borok születnek itt, sajnos egyelőre inkább fajtaborok, mint házasítások, pedig az lenne az igazi, mert így tudnánk hűen megmutatni a mátrai terroirt. Fejlődni persze mindig van hova, és kell is. Szerintem az az egészséges, ha az ember soha nem elégedett, hanem mindig újabb és újabb célokat tűz ki maga elé. Az életet úgy tekintem, mint egy soha véget nem érő tanulást. Most például pezsgőkészítésen töröm a fejem, és noha az elmúlt szüretből nem született alapanyag, bizakodva nézek az idei év elé. A metszéssel már megvagyunk, lassan megint könnyezik a szőlő és kezdetét veszi egy új, izgalmas kaland.”

Nézzük a szélesvásznú reality showt, ahogyan a Nap lassan lebukik a Kékes mögött. A rávetülő sugaraktól olyan az egész hegy, mintha láva izzana a belsejében. Ráérősen, az apránként ránk telepedő sötétség terhe mellett indulunk vissza: ki a faluba, ki Pestre. Azt hiszem egyértelmű, hogy melyik célpont az irigylésreméltóbb. 

Szerző: Kalmár Borbála

Borítókép: Vető Gábor


Related Posts

Megszületett a Magna Mátra

Megszületett a Magna Mátra

Hiába hazánk második legnagyobb kiterjedésű borvidéke a Mátrai, a legutóbbi időkig a súlyához mérten mégis csak kevés szó esett róla. A most alakult Magna Mátra szervezetnek viszont már közös víziója van arról, hogy miként válhat a régió erős identitású termőhellyé. A nyolc alapító pince (Benedek […]

Kacsamell színes céklával

Kacsamell színes céklával

A kacsamell már önmagában is kiváló étel, de néhány egyszerű plusz alapanyaggal színesítve még fenségesebbé és izgalmasabbá tehetjük. Ha így készítitek tényleg puha és szaftos lesz, közben a bőre szép ropogós. Megkeresésemre a 10 éve Angliában séfként tevékenykedő volt osztálytársam ismét jelentkezik egy recepttel a […]



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .