Elnézve a gondtalan létet oly híven tükröző barátságos franciákat, az emberben akaratlanul is felsejlik egy gondolat: vajon az össznépi nemzeti boldogságunk megteremtése nem a zéró tolerancia eltörlésében rejtőzik-e? Bár a titok valószínűleg ennél több mindenben keresendő, meggyőződésem, hogy az ebéd mellé elfogyasztott pohárka borral egy lépéssel közelebb kerülhetnénk a paradicsomi állapotokhoz (és a bortúltermelés problémája is megoldódhatna). Avagy: van mit tanulnunk a franciáktól. Champagne-i jegyzeteim és elmélkedéseim.

Külföldről hazaköltözők nap, mint nap szembesülnek a rideg magyar valósággal: hiába a borbéli- és gasztronómiai sokszínűség, a rengeteg napsütés, a magyar embernek mégis minden nap van oka a panaszkodásra. Úgy látszik, hogy a nemzetünket sújtó panaszvírus ellenszerét még nem fejtették meg a brit tudósok.

Búsongás ide vagy oda, pezsgőt inni az utóbbi években meglehetősen trendi hóbort lett kishazánkban is (amint azt nemrégiben megtudtam a kategórián belül is a brut nature a legújabb hóbort), amely divattal én is igyekszem lépést tartani. Ebből kifolyólag idén nyáron sok jó tanáccsal, ám a pontos útitervet illetően meglehetős hiányosságokkal a fejemben elindultam, hogy felfedezzem és megértsem Champagne-t, a borvilág ezen misztikumát, amelyet sok nemzet – igen, köztünk mi is – szeretnénk leutánozni. Az élmény tökéletesítése szempontjából a minden kényelmi funkciót biztosító telefon-mentes létet, könyveket, prospektusokat és térképet választottam.

Veuve Clicquot, Pommery, Bollinger – nem róluk szól most ez az írás, a nagy pezsgőházakról, ahol színpompás környezetben lehet méregdrágán (értsd esetenként palackáron) elfogyasztani egy pohárka pezsgőt. A pezsgőházak nagyasszonyai sokszor és sokat elcsépelt minőségi klisék, velük itthon is bármikor összefuthat az ember. Az igazi champagne-i életérzést ugyanis nem náluk, hanem a rejtőzködő kis falvakban, településeken találja meg az ember, ahol közvetlenül a tulajdonossal / borásszal mélázhatunk el a globális felmelegedés borvidékre gyakorolt hatásáról vagy éppen Reims város elnevezésének helyes kiejtéséről.

Champagne-t két nagyváros, Reims és Epernay uralja, ahol a helyi turistaközpontban a „welcomerek” szívest-örömest nyomják a hozzám hasonlóan tájékozatlanul érkezők kezébe borvidékük hajtogathatós térképét. A helyi „biblián” rózsaszínű kacskaringós csík jelzi az úgynevezett „Champagne Route-t”, ahol a legtöbb településen garantáltan pezsgő élményekben lehet része minden betévedő vendégnek. Az irányt illetően ötlet híján ők is szívesen segítenek: napi rendszerességgel szerveznek ingyenes kóstolót kispincék pezsgőiből, és ha tetszik az élmény, már meg is van az aznapi úti cél.

Fontos kiemelni, hogy pezsgőélményben minden vendégnek része lehet – még azoknak is, akik a sofőr keserédes szerepét vállalják magukra. Franciaországban ugyanis elkerekedett szemmel néznek a zéró tolerancia, vagy ami azt illeti, a 30 perces ebédszünet gondolatára. Náluk a déli harangszót követően 2-3 órára minden elcsendesül, olyannyira, hogy még a madarak sem csicseregnek. Az ebédidő szent és sérthetetlen, a délben elfogyasztott étkezést szinte kivétel nélkül egy pohárka bor (esetünkben pezsgő) kíséri. Ezen információ birtokában azt hiszem, nem lehet azon csodálkozni, hogy mennyivel lelkesebben vágnak bele a délutáni műszakba, vagy hogy mennyivel könnyebb így átlendülni a reggeli ébredésen.

Amíg a franciák evéssel múlatják az időt (így minden, azaz az éttermek, bárok is zárva) az embernek nincsen más teendője, mint beleilleszkedni a varázslatos tájba. Nem is olyan nehéz a mobil képernyőjének pásztázása helyett belefeledkezni a lábunk előtt elterülő lenyűgöző, végtelen panorámába. Hihetetlennek tetszik, hogy így is lehet élni: lassan és könnyedén, kényszer nélkül. Míg mi csak hírből ismerjük a slow életmódot, nem is olyan messze tőlünk nyugatra mindennap meg is élik.

Az ebéd elköltése után aztán ismét zsongani kezd a környék: ki-ki megy a dolga után, mi pedig sorban térünk be egy-egy családi nyaralónak, vagy olykor-olykor kiskastélynak álcázott pezsgészethez. Közös nyelv ismerete nélkül is egyértelmű, hogy az ittenieknek ez az életük. A lét minden nehézségének dacára vidáman teszik nap, mint nap a dolgukat és mindig akad mindenkinek egy jó szava a másikhoz. Vásárlás esetén a kóstoló ingyenes, habár olyan is akad, aki annyira örül a vendégnek és az alkalmi beszélgetőtársnak, néhány jó szónak, hogy egyébként sem kér pénzt a pezsgőért. A délutáni műszak végével indul meg igazán a (szó szerint) pezsgő-élet: kis éttermek, bárok, champagne-bárok várják a hozzájuk érkezőket. Legyen szó akár nagyvárosról, akár kisebb településekről, tévé helyett izgalmas beszélgetések, hosszú séták és champagne-ok kísérik az estét. A világ leghíresebb borvidékén, aki tud, ebből él: a vendéglátást a maga egyszerűségében magas színvonalon űzik. Tíz emberből kortól függetlenül tízen tudják, hogy milyen szőlőfajtákból készülhet a champagne, tíz emberből tíznek akad egy kedves molyosa a vadidegenhez is.

Mindez az élmény, tapasztalás elgondolkoztató. Nem állítom, hogy a derűlátáshoz és optimizmushoz vezető egyetlen út az aktív borfogyasztáson keresztül vezet, de a szigorú zéró tolerancia enyhítésével esetleg előre mozdítható lenne az ügy. Leszámítva bennünket és pár hasonló a kontinensünk keleti részén található országot, Európában mindenhol megengedőbbek az alkoholfogyasztásra vonatkozó szabályok. Európa legnagyobb borhatalmaiban, Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban is teljesen elfogadott 1-2 pohár bor ebédhez, vacsorához való napi fogyasztása (aki kíváncsi, hogy melyik európai országban mekkora véralkoholszintnél húzták meg a határt, ami fölött büntetnek, erre a linkre kattintva bővebb információkat talál).

Meggyőződésem, hogy műveltségünk, intelligenciánk pellengérezésével hozzájárulhatunk napi életszínvonalunk emeléséhez. Ha az embert érdekli, hogy mit iszik, hogy egy-egy ételhez milyen bor illik jobban, ha adott a lehetőség, hogy minden ebédhez és vacsorához fogyasszunk valamit, talán elindulhatunk a panaszvírusból való kigyógyulás útján. Mindemellett pedig kinek ne emelkedne meg a boldogságfaktora, ha napi szinten áldozhat a hedonizmus oltárán?!

Elnézve az országunk 22 borvidékét, lesújtó látvány tárul elénk, mely szerint a borkultúra csupán a fővárosban virágzik, miközben hazánk egyik jelentős nemzeti exportcikkét adja vagy kéne adnia a bornak. Az ehhez vezető út talán könnyebb lenne, ha a borfogyasztás ugyanúgy a mi saját kultúránk részévé válna, mint ahogyan mondjuk egyéb, hungarikumnak kikiáltott élelmiszer exportcikkeink azok. Azonban míg például a kolbászfajták fogyasztása nincsen korlátozva (dietetikusok kíméljenek), addig bort csak és kizárólag akkor ihatunk, ha már nem ülünk aznap volán mögé. Mindemellett fontos megjegyezni azt a tényt is, hogy nekünk magyaroknak átlagosan évi 10 literrel több bort kellene meginni ahhoz, hogy megteremtsük az egészséges balanszot a kereslet-kínálat oldalon.

A fenti tényekre alapozva tényleg ördögtől való gondolat lenne hát a zéró tolerancia eltörlése? Vagy a borkultúra francia mintára való beemelése mindennapjainkba közelebb hozna az össznemzeti boldogság megteremtéséhez? Nem beszélve azokról az áldásos hatásokról, hogyha többet tudnánk a borról, több szolgáltatóra lenne szükség, hiszen szabadidőnket is szívesebben töltenénk Bacchus-szal karöltve. Ezzel együtt eljöhetne az az időszak, hogy nem kérdő szemekkel, hanem irigykedve nézünk azokra, akik nem a Balaton-parton múlatják át a jó időt – amit egyébként már régen kinőttünk –, hanem helyette a borvidékeket járják. Világörökségünk, Tokaj, talán újra felvirágozhatna és lehetne rózsaszín „Tokaj route”-tal jelölt térképe is.

Szerző, fotók: Kalmár Borbála