Csokoládé gyermekrabszolgaság árán

Több mint 4000 éve világszerte milliók választják ezt a titokzatos finomságot szertartásokhoz, orvosságként vagy puszta élvezetből, azt viszont talán csak kevesen tudják, hogy ennek a terméknek az igaz története egy olyan beszerzési láncolatban vergődik, ahol a megfizethető luxusért szenvedéssel és kizsákmányolással fizetnek a kakaót megtermelő gazdák. Ez az út pedig bővelkedik korrupcióban, erőszakban és emberkereskedelemben is, ahol sok esetben gyerekeket dolgoztatnak rabszolgaként.  A Netflixen futó Rotten című dokumentumfilm-sorozat ad ebbe betekintést…

De hogy lehet az, hogy egy luxuscikk olyan szörnyű szegénységben gyökerezik, hogy az már majdnem modern rabszolgaság? Nos, ez egy olyan piramisjáték, ahol a legalján vannak azok, akik ezt termesztik. A piramis másik végén pedig egy maréknyi erős cég, amikről valószínűleg még nem is hallottunk. Csupán néhány cég irányítja az egész iparágat, akik a még nagyobb profitjuk érdekében azt tesznek, amit csak akarnak. Körülbelül tíz kakaókereskedő ural mindent a piacon, ezek pedig olyan hatalmas cégek, amiket nagyon kevesen ismernek, mivel nem teszik a címkéjüket a végtermékre. Ennek ellenére majdnem minden jól ismert csokoládétermék, amiket látunk a boltokban, egy ponton megfordul a cégek közül valamelyiken. A döntések, amiket ez a pár cég hoz, közvetlenül hatnak a globális kakaóárakra, valamint a sok millió életre, ami függ tőlük. És ha az árakról van szó, érdemes tudni, hogy az 1970-es években a kakaó nemzetközi ára tonnánként 5700 dollár volt. Ma kevesebb, mint egyharmada ennek. Egy olyan hibás rendszerről van szó, mely vonzza a korrupciót és a bűnözést, még a legmagasabb szinteken is. Az egyedülálló iparág szinte minden szereplője ott vergődik egy komplex és gyakran kegyetlen beszerzési lánc hálójában, amely azoktól tartja távol a hasznot, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Ezt mindenki tudja, de úgy tűnik, senki nem tudja helyrehozni.

A kakaó csak bizonyos szélességi fokon terem meg, tehát nincs sok olyan hely a világon ahol jól terem. Az emberek többsége ezt Dél-Amerikával köti össze, miközben a világ kakaójának 60%-a, azaz a kétharmada Nyugat-Afrikából származik. Pontosabban két országból, mely az elmúlt 40 év során a kakaótermelés két nagyágyújává vált: Ghánából és Elefántcsontpartról. Kis méretéhez képest Elefántcsontpart egymagában a világ kakaóbab-termelésének 40%-áért felel. A kakaó az ország GDP-jének 15%-át teszi ki, ebből származik Elefántcsontpart exportbevételének a fele, de a munkahelyeknek a kétharmadát is ez adja. Ennek ellenére az ország lakói nem szólhatnak bele legértékesebb exportcikkük árképzésébe, melyet a nemzetközi piacokon, Londonban és New Yorkban határoznak meg. 

Ami a kakaó termesztését és betakarítását illeti, ezek általában középkorinak nevezhetők. Ennek oka egyszerű: ha a munkásoknak Nyugat-Afrikában gyakorlatilag semmit sem fizetnek, ezáltal van olcsó munkaerő, nincs nagy motiváció arra, hogy komoly pénzeket költsenek drága gépekre. Így a mai napig a gazdák egyetlen használható eszköze a macséta. Minden fán évente nagyjából 30 hüvely terem, mindegyik körülbelül 40 magot tartalmaz (közismert nevén kakaóbab) ami egy kiló csokoládéra elegendő. A farmerek banánlevélre teszik a babokat, bent hagyják az erdőben hat-hét napig, amíg a tejszerű gyümölcshús, ami körbeveszi, megerjed. Ahogy ez lebomlik, megvédi a babokban rejlő értékes zsírokat, amit kakaóvajként ismerünk, és felszabadítja az enzimeket, amik majd megadják az egyedi csoki ízt. Ezt követően megszárítják a babot a napon a kakaófalvakban. Ahogy megszárad, felszínre tör az a jellegzetes, sokunk által jól ismert csokis aroma.

A becslések szerint nagyjából öt és fél millió kakaótermesztő van Ghánában és Elefántcsontparton, ami azt jelenti, hogy 25-30 millió embert tart el ez a kakaóbab, ami ebből a két országból származik. A csokoládéipar egyike a gazdagabb iparágaknak a világon, becslések szerint több mint százmilliárd dollárt keresnek vele. De sajnálatos módon nem a gazdák, akik termesztik. Többségük napi egy dollárnál kevesebbet keres ezzel a munkával. Az árat, amit a gazdák kapnak a kakaóért, minden évben az elefántcsontparti kormányzat mindenható kakaóbizottsága határozza meg. Ennek célja, hogy biztosítsa a gazdáknak a létminimumot, és a londoni piaci ár egy bizonyos százalékaként határozzák meg. A 2018-ban meghatározott kilogrammonkénti ár – és most kapaszkodjon meg mindenki – 1,34 dollárnak felel meg, ami ha számításba vesszük, hogy minden fa csak egy kilogrammot termel szezononként, szégyenteljes és dühítő. Ebből fakadóan például egy átlagos elefántcsontparti kakaótermelő kevesebb, mint 200 dollárt keres évente, azaz közel 0,55 centet naponta, ami a létminimum közelében sincs. A túlkínálat miatt 2017-ben az Elefántcsontparti Piaci Tanács egyik napról a másikra pedig 37%-kal levitte a kakaó árát, így a gazdák egy nap leforgása alatt elvesztették a bevételük 37%-kát. És ezek az árak azóta sem emelkedtek. A kakaótermelők súlyos szegénysége pedig kétségbeesett lépésre indítja őket. Ez 2000-ben került először a nemzetközi hírekbe, amikor fény derült a szegénység egy szörnyű következményére. Egy brit dokumentumfilm világított rá arra a tényre, hogy gyerekeket csempésznek dolgozni az afrikai kakaóföldekre, ami a rabszolgaság modern formája. A gyerekek vallomása szerint, a gazdák soha nem fizettek semmit a munkájukért.

A dokumentumfilm széleskörű erkölcsi felháborodást okozott, legfőképpen Angliában és az Egyesült Államokban, és a nyugati kormányok bojkottal fenyegettek. De a csokilobbi ennek ellenére mégis meggyőzte a dühös szabályozókat, hogy az iparág helyre tudja hozni a gyermekmunka-kérdést 2005-ig. A határidőt természetesen nem tartották be, így több mint egy évtizeddel később a felháborodás alámerült a kulturális vitában, illetve az afrikai kormányok legfőbb követelményében: a kakaó-iparág működjön tovább zavartalanul. A becslések szerint csak Nyugat-Afrikában több mint 1,3 millióan – főleg gyerekek – dolgoznak feketén. De ezen felül az emberkereskedelem is virágzik, például több mint harmincezer gyerekkel kereskednek a kakaóiparágban. Ha esetleg feltesszük magunkban a kérdést, hogy miért van még mindig így, miközben cégek aláírtak gyermekmunkáról szóló egyezményeket, akkor ennek a kérdésnek a tisztázásában egy másik fontos tényezőről sem feledkezhetünk meg: vajon a kormányoknak meg van rá a költségvetésük, hogy országos szinten is betartassák ezeket a törvényeket? A válasz egyszerű: nem valószínű! Ami a környezetvédelmet illeti, szintén fontos tudni, hogy például Elefántcsontparton a kakaótermesztés az erdőirtás legfőbb oka. Az ország erdőinek 85%-át vesztette el csak 1990 óta, és a 244 védett területe közül 200 már eltűnt. Az Elefántcsontpart vízügyi és erdészeti minisztérium hivatalos adatai szerint ötszázezer tonna kakaót termesztettek a Nemzeti Parkban és a védett erdőben.

Akkor mi a megoldás?                                                     

Például a közvetlen kapcsolat a termelőkkel lehet egy járható út. Egyesek szerint a gazdák jobb bérének reménye a hitelesítő programokban rejlik. Ilyenek az UTZ vagy a Fair Traid-logóval ellátott termékek. Ezeknek lényege, hogy az általános világpiaci áraktól függetlenül, olyan árban állapodnak meg a résztvevők, amely ténylegesen kifejezi az előállítók anyagi és munkaráfordításait, és ami szintén fontos: kizárja a gyermekmunkát. Ezek a termékek természetesen drágábbak a polcon, de ha valójában érdekel a gazdák és a gyermekek sorsa, akkor biztos vagyok benne, hogy ezt az árat készek vagyunk az adott csokoládéért kifizetni.

Zárásként még egy szomorú tény: 2019 júliusában, hogy kiemeljék a kakaótermelőket a szegénységből, Elefántcsontpart és Ghána kormánya megpróbált kialkudni egy új minimumárat a kakaóbabra a világ legnagyobb kakaófeldolgozóival, ami legalább 2600 dollár lenne tonnánként. A kakaóipar viszont nem volt hajlandó ezt az árat megadni.

Fotók: pixabay, unspalsh és pexels