Bor
post-authorNémeti Sándor
2018. november 12.

Egy modern felfogású, izgalmas bikavér

post

Az Egri borvidéken vannak, akik a házasításokban, mások pedig a fajtaborokban hisznek, de bárhogyan is legyen, ha Eger kerül említésre, a legtöbb embernek a bikavér jut eszébe. Valahol azt olvastam, hogy a bikavér a nagy magyar önámítás szinonimája is lehetne, és lássuk be: van benne némi igazság. De hagyjuk most a múltat, kár lenne ennyi év távlatából ujjal mutogatni, mert nem vezetne semmire. Inkább maradjunk annyiban, hogy sokan és sokféleképpen tettek azért, hogy a bikavér az legyen, ami volt: egy lejáratott márka, amely az alsópolcok kínálatára jó. Pont abban az árban pozícionálva, amennyit valójában ért. Ha úgy jobban tetszik, egy ország szimbóluma és megítélése a külföldi piacon. Hogy mi változott azóta? Sok minden, például a két borvidék (Eger és Szekszárd) borászai a kétezres évek elejétől – kisebb vagy nagyobb sikerrel - folyamatosan azon munkálkodnak, hogy visszaállítsák a bikavér presztízsét. Hogy volt-e a bikavérnek fénykora vagy sem, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az Egri borvidék a 18-19. században, a filoxéravészt megelőzően élte a dicskorát. Igaz, ekkor a bikavér nem konkrét bortípus volt, hanem sokkal inkább egy tartalmas házasítás, amelyben a kadarka különböző fajtái domináltak. Aztán beköszöntött a nagyüzemi tömegtermelés, amelyre alkalmatlan volt a kadarka, így helyét a házasításban átvette a kékfrankos, mellette nemzetközi, illetve Eger egyéb engedélyezett szőlőfajtái. Paradox módon a szocializmus alatt lett híres a bikavér, pont akkor, amikor minőségről kár lett volna beszélni. Nem mintha ma az üzletek alsópolcai nem hemzsegnének az 500 forintos borzalmas tákolmányoktól. A nyáron éppen az egyik szupermarketben láttam, hogy Budapest hivatalos vörösbora a párszáz forintért kínált bikavér... Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés: vajon van-e a bikavérnek arca, koncepciója és céltudatos piaca? Persze ettől függetlenül Egerben és Szekszárdon is készül kimagaslóan jó minőségű bikavér. Csak sokszor meg kell érte fizetni a nem kevés pénzt. Mert igenis vannak olyan borok, amelyek visszaadják a bikavérbe vetett hitemet. Nincs sok ilyen, de Lőrincz György Merengői rendre ilyenek. Most éppen egy csendes este a 2013-as került a pohárba.

A Merengő 16 évvel ezelőtt került először a palackba, a 2013-as pedig a pincészet életében a történelmi 10. Mármint ami a Merengő Bikavért illeti, hiszen a 2000-es évjárata színtiszta cabernet franc volt. A 2013-as év, hogy ifj Lőrincz György szavaival éljek: „egy lélegzetelállító évjárat volt, izgalmas vibráló savakkal és nagyon szép érettséggel”. A házasítás gerincét a kékfrankos (50%) alkotja, a többi részét pedig merlot (20%), cabernet franc (15%), pinot noir (8%) és végül 7%-ban kadarka. A bort 18 hónapig érlelték 500 literes hordókban, ezeknek aránya 15% újhordó, a többi másod-és harmadtöltésű volt. Az eredmény izgalmas lett, álljon itt két elismerés: a Challenge Internation du Vin nemzetközi megmérettetésén ezüst, de a Magyar Borszakírók Köre - amelynek én is tagja vagyok - által létrehozott meghívásos versenyen, a Super 12 listáján is szerepelt. Friss, komplex és tartalmas bor, roppanó érett fekete gyümölcsökkel, hordófűszerekkel, szilvával, meggyel, szárított virágokkal, keleti fűszerekkel és finomra hangolt aszalványokkal. Kóstolva nagy test, de a korty egyáltalán nem lustul el, szájban a gyümölcsök és a hordófűszerek játéka, fiatal tanninszerkezettel, buja és meleg karakterrel. Lecsengése hosszú, benne kis fanyarság és fűszerek. Modern felfogású bikavér, remélhetőleg hosszú érlelési potenciállal. 90 pont

Ez is érdekelhet

Küldj egy üzenetet!