Hetedik alkalommal került megrendezésre az Egri Csillag Weekend, amelyre Lőrincz György és Gál Tibor meghívására ellátogattam Egerbe: kezdésnek a St. Andrea Pincénél rövid látogatás, ebéd és borkóstoló Gál Tiborral a Fúzióban, kis pihenő az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokon, dűlőtúrák, majd a nap végén a Dobó téren végigkóstoltam az összes pincészet csillagát. Szóval, ha az Egri-borvidék fehér bora az Egri Csillag, akkor az vajon mi? – tettem fel magamban a kérdést és a saját benyomásaim után, arra tettem kísérletet, hogy ezt másoktól is megtudjam: Fiáth Attilát, Sánta Zoltánt és Horváth Mátét kértem meg, hogy írjanak nekem néhány gondolatot az Egri Csillagról. De erről majd a végén, ne szaladjunk ennyire előre.
St. Andrea Pincészet
Lőrincz György társaságában borokat kóstolni mindig nagy élmény, borairól már múlt évben írtam, hogy évről-évre egyre letisztultabbak, precízebbek és egyre közelebb járnak ahhoz a megfejtéshez, hogy mi is valójában az egri bor és stílus, és természetesen a bikavér. Ezt most is tartom, még akkor is, ha sokszor elveszve érzem magam a pincészet kísérleteiben és a címkéken lévő új nevekben. György saját útját járja Egerben, de az dobja rá az első követ, aki ezt másképpen csinálná. Főleg ha számításba vesszük, hogy milyen gondokkal küzd a borvidék, így hát ebből kiindulva Lőrincz Györgyöt kikérdeztem rendesen.

Az Egri-borvidéken a közös gondolkodás és az összetartozás még nagyon hiányzik, viszont Lőrincz György, Gál Tibor és hozzájuk hasonlóan még néhányan végre vállukra vették a problémák megoldását. Én pedig kíváncsian várom a fejleményeket, hiszen ha a borvidéken a borászok nem állnak össze és rövid időn belül nem tudnak közös erővel drasztikusan fellépni a gondok ellen, akkor az Egri Bikavér és az Egri Csillag nehéz jövő elé néz. Aggodalmaimra válaszolva Lőrincz György elmondta, hogy természetesen vannak olyan területek ahol nem úgy fejlődött Eger, ahogyan azt sokan elvárták, de szerinte van összefogás, csak még nem mutatták meg. Hamarosan viszont erre is sor kerül. Persze a hazai bormédiában ő is olvas mindenféle érdekes dolgot Egerrel kapcsolatban, ami gondolkodóba ejti. Főleg, amikor borban „nagyon járatos” emberek olyanokat írnak, hogy nem érzik a borvidék erejét. Folytatva gondolatát Lőrincz György hozzáteszi, hogy az egy teljesen más kérdés, hogy jelenleg mennyire van kifinomodva a borvidék. „Amikor kritikus szavakkal illetjük az itt készült borokat, nem árt számításba venni, hogy Egerben minőségi bortermelés nagyjából 20 éve van. Ahhoz, hogy az élmény megszülessen, óriási tapasztalatokra van még szükség, de mi is közösen fejlődünk a fogyasztókkal és a borvidékkel.” Ami a generáció közti különbségeket illeti, ez a probléma nem csak az Egri-borvidéket jellemzi, viszont ahogyan György mondja, az ilyen kérdések és megjegyzések valamilyen módon sokszor egy-egy borvidékre szűkülnek le. Jelen esetben Egerre.
Gál Tibor Pincészet
Néhány hordóminta kóstolása után megérkezem a Fúzióba, ahol Gál Tibor már vár. A saját pincészeténél közel 40 hektárról 150-200 ezer palack bort készít évente, szortimentjét az elmúlt években folyamatosan csökkentette, így az értékesített boroknak a 80%-a két márkára szűkült le: Egri Csillag és Egri Bikavér. Miközben felbontjuk a könnyed és fűszeres 2016-os kadarkát Gál Tibor elmondja, hogy a borvidéken az első generációs borászoknak a legnagyobb része abban hitt, hogy a komoly boroknak az alapját a nemzetközi fajták adják majd. Ez a logika hosszú időn keresztül működött is, de véleménye szerint nem elég csak jó bort termelni, azt el is kell adni. Utóbbi mindig csak váratott magára, a nemzetközi átütő siker nem igazán érkezett meg. A külföldi piac és a fogyasztók sokkal nyitottabbak a helyi fajtákra, így véleménye szerint amióta elkezdtek a borvidéken a magyar szőlőfajtákra alapozva magabiztosabban és tudatosabban dolgozni a házasításokkal, azóta a kereskedők, külföldi vendégek és a sommelier-k érdeklődése is sokkal nagyobb lett. A pincészetnél a magas kategóriás borokat a dűlős borokban képzeli el, így az ételek mellé felbontunk két ilyen bort: a 2016-os Pajados-t, illetve a 2015-ös Síkhegy-et. Előbbi csak jövőre kerül forgalomba, míg a melegebb karakterű, teljesen más tannin struktúrájú, fekete ribizlis, erdei érett gyümölcsös, frissen őrölt rózsaborsos, virágos Síkhegy már szeptemberben a polcokon lesz. Szó, mi szó: a fehérborokkal ellentétben, a vörösborokban sokkal könnyebben lehet felismerni az egri karaktert.
Síkhegy túra
Az olcsó bikavér az egri termelők szégyene is egyben, hiszen ők termelik meg azt a bort, amit eladnak különböző cégeknek, akik majd nagyon olcsó áron értékesítik a piacon – mondta a Síkhegyre felérve a bikavér helyzetén merengve Csutorás Ferenc, az Almagyar-Érseki Szőlőbirtok társtulajdonosa és borásza. Véleményem szerint a helyzet talán ennél kicsivel bonyolultabb és a problémák megoldása is több összetevőből áll, de tény, ami tény: a termelők kiszolgáltatott helyzetben vannak, arról nem beszélve, hogy míg például tavaly Kunságban 150 forintot fizettek egy kilogramm kékfrankosért, addig Egerben csupán 80-100 forintot. Az olcsó szőlőnek meg is van az eredménye, lásd például a boltok alsó polcait. Ami az integrációt illeti, a borvidéken ez sajnos nem tudott a mai napig egy olyan szintre eljutni, hogy mind a termelést, mind pedig a megélhetést tudja jobban ösztönözni, így némi párhuzamot vonva Tokajjal azt tudom mondani, hogy a munkaerőhiány itt is nagy gondot jelent a borászatoknak. „Mi általában 30-40 fő idénymunkással szoktunk dolgozni, de jóformán még vége sincs az áprilisnak, és nálunk már vagy 130-an fordultak meg. A többség néhány alkalom után már eltűnik, így ilyen körülmények között sajnos nem tudunk egy olyan stabil csapatot kiépíteni, akinek meg tudnánk tanítani a műveleteket.” – mondja Lőrincz György, miközben Csutorás Ferenc hozzáteszi, hogy idén ők már 800 forinttal emelték a napi díjat, de még így is alig találnak olyan embert, aki szeretne a szőlőben dolgozni. Az egri helyzeten viszont az sem segített, hogy a támogatási rendszernek köszönhetően a borvidék területe drasztikusan megnövekedett, ezáltal a saját beszűkült piacra egyre nagyobb lett a túltermelés. De ha már a bikavér került szóba, hadd idézek egy rövid részletet a Gál Tiborral készített interjúmból, ami a Dining Guide oldalon jelent meg: „A bikavér legnagyobb nehézsége a jelenben megtalálható párszáz forintos, nem borvidéki szereplők által készített, különböző kódszámokkal ellátott termék. Fontos tudni, hogy az egri bikavér nagy része nem az egri borvidéken készül. Az egri borászok vagy még nem érezték eddig azt az erőt, hogy miként tudnák ezt megakadályozni, vagy esetleg nem állt mindig szándékukban ez.” Ezek a gondolatok talán sok mindent elárulnak arról, hogy mi is zajlik/zajlott Egerben.
