Radó Denise: „Hitelesség nélkül nem lehet színházat csinálni”

Radó Denise: „Hitelesség nélkül nem lehet színházat csinálni”

Nagyinterjú Radó Denise, Jászai Mari-díjas színésznő, rendezővel. Színházról rendezésről, hitelességről, hitvallásról és karitatív munkáról.

Színészdinasztiából származol, de mégsem szerettél volna színész lenni.  Makacsság állt ennek a hátterében?

A színház világa szinte beszőtte az egész életemet, hiszen a családomból mindenki a színházhoz kötődött. Például nagypapám Radó Béla színész, rendező, színházigazgató volt, akárcsak nagybátyám Radó Vilmos, a Kecskeméti Színház legendás igazgatója. Édesapám Radó László szintén színész, rendező, színházigazgató, édesanyám, Almássy Gizi pedig színésznő volt. Bár gyakorlatilag kiskorom óta a színházban nőttem fel, jobban mondva a Győri, akkori néven a Kisfaludy Színházban, engem mégis inkább a művészettörténet és a történelem érdekelt. A szereplés egyáltalán nem vonzott.

Ezek szerint elkerültek az iskolás fellépések?

Dehogyis! Színészszülők gyermekeként az általános iskolában folyamatosan versmondó versenyeken kellett szavalnom, de én ki nem állhattam. Később gimnazista koromban létrehoztam az osztálytársaim segítségével egy kis színjátszókört, ahol az én szerepem a kitaláló-rendező volt.  Már akkor is a színháznak ez a része, az alkotás érdekelt jobban.  Viszont bármennyire is vonzott a rendezés, nem volt divat felvenni 18 éves fiatalokat erre a szakra, így felvételi előtt más irányba terelte az élet a lépteimet.

A színészet felé, ha jól tudom?!

Barátaim unszolására jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, többek között azzal a tervvel, hogy ha felvesznek a színész szakra, könnyebb lesz átmenni a rendezőire. Aztán se a Színművészetire, sem pedig művészettörténet szakra nem vettek fel. Így kerültem a Győri Színházhoz csoportos szereplő, karkötelezettséggel státuszban. Egy év múlva viszont sikeres vizsgát követően felvettek a Színművészeti Egyetemre. Visszakanyarodva a rendezőszakra, egyértelmű, hogy rutintalan fiatalokat nem szoktak erre felvenni. Egy rendezőnek nem árt sok részét ismernie a színháznak, azaz, hogyan is működik belülről egy ilyen intézmény, milyen színpadon lenni, és még hosszan lehetne sorolni. Ehhez pedig tapasztalatokat kell gyűjtenie.

A színészként szerzett tapasztalatok miben segítettek a későbbiekben, amikor elkezdtél rendezni?

Például csak olyan dolgokat kértem és kérek, amik kivitelezhetőek. Mi az érzelmeinkkel játszunk, ezért tudom, hogy frusztrált állapotban nem lehet hitelesen előadni a színpadon. Hitelesség nélkül viszont nem lehet színházat csinálni. Színésznőként megtanultam, mi hátráltat vagy adhat szárnyakad egy színésznek, így rendezőként ezekre mindig figyelek, és instrukcióimmal igyekszem rásegíteni a szereplőket, hogy a legtöbbet tudják kihozni magukból.

Mi egy rendezőnek a feladata, hogyan tudnád ezt röviden megfogalmazni?

Ha a darabról alkotott elképzeléseit úgy tudja átadni a színészeknek, hogy a lehető legjobban át tudják élni a megformált karaktert, ezáltal a színpadon nyújtott alakítássukkal maradandó élményt tudnak nyújtani a nézőknek. Akkor jó egy darab, ha a közönség mindig a színész új arcát ismeri meg.

Mi lehet napjainkban egy színház küldetése?

Teljesen mindegy milyen korról beszélünk, a színház örökérvényű küldetése, hogy a nézőt érzelmi helyzetbe hozza: sírjon, nevessen, elgondolkodjon azon, amit látott, de szintén fontos, hogy kikapcsolódást is nyújtson. Főleg a mai felgyorsult, gondterhelt világban iszonyú fontos, hogy a néző mérhetetlenül tudjon szórakozni, és legalább arra a közel két és félórára elfelejtse a napi gondokat. A színház természetesen véleményt is mond bizonyos dolgokról, például Shakespeare korában napi szinten volt jelen egy darabban a politika vagy a társadalmi problémák a felnagyítása. Ez ma is érvényes.

Említetted, hogy a színház, egy darab örökérvényű, így ebből a szemszögből nézve, mi lehet a mai korban a Kőműves Kelemen mondanivalója, mely darabnak a rendezését te jegyzed, és október kilencedikén kerül bemutatásra a Szolnoki Színházban?

Nincs negatív vagy pozitív hős, hiszen minden megoldás emberi. A kérdés mindig az, hogy mit és milyen mértékben vagyunk képesek feláldozni azért, hogy megvalósuljon az, amiben erősen hiszünk. Illetve hol van az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. A Kőműves Kelemen nem csak példát, hanem egyfajta megoldást is mutat a nézők számára.

A pályafutásod alatt akár rendezőként, akár színésznőként, kerültél már olyan helyzetbe, amikor kénytelen voltál határokat meghúzni?

Ki ne került volna már ilyen helyzetbe?! Ez alól én sem vagyok kivétel. Rengeteg olyan alkalom volt már az életem során, amikor úgy döntöttem, hogy inkább elengedem, és nem veszek tudomást dolgokról. Maradjunk annyiban, hogy vannak olyan esetek, amikor az ember nem szeretne mindenáron valamilyen helyzetbe beleragadni, így kénytelen határokat meghúzni. De ez érvényes az élet bármelyik területén, a mércét és a határokat mindig az ember dönti el. Akárcsak a Kőműves Kelemen darabban – csak, hogy visszakanyarodjak kicsit hozzá, hiszen a kérdések, amiket Sarkadi Imre befejezetlen drámája feszeget, azok is örökérvényűek. 

Mint rendező, mi vonz, mit keresel egy adott darabban?

Elsősorban azt, hogy mi a darab mondanivalója, másrészről fontos megérteni, mit szeretett volna az író mondani vagy üzenni vele. Nem vagyok híve annak, hogy olyan mértékben elferdítsünk egy darabot, hogy az írója se ismerjen rá.

Utasítottál már vissza darabot?

Rendezőként nem, de színésznőként egyszer már megtettem. Mindezt úgy, hogy már egy ideje folytak a próbák.

És miért?

Mert a rendező nem volt hajlandó kompromisszumra, hanem makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csak az ő elképzelése a helyes és semmilyen más megoldás nem elfogadható. Nem éreztem azt, hogy úgy szeretne instruálni, hogy én a tehetségemhez és az adottságaimhoz mérve a legjobb legyek, illetve a legjobbat hozzam ki a szerepből. 

Ezek szerint fontos, hogy a rendező és a színész között kialakuljon valamilyen fajta kompromisszum?! 

Természetesen! A próbákon mindig helye van a kulturált vitának, legalábbis nálam így van. Diktatórikus módon nem lehet létrehozni darabot.

Van-e olyan dolog, amihez makacsul ragaszkodsz?

Nyilván a darab fővonala mindig kialakul bennem, és azt tartom is, de ezen belül mindig rugalmasan kezelem a dolgokat.

Most rendezőként válaszoltál, de magánemberként mi a helyzet?

Makacsul ragaszkodom a becsületességhez, ebből soha nem engedek. Nem vagyok konfliktuskereső, viszont sajnos az igazságérzetem nagyon fejlett.

Miért sajnos?

Mert nem mindig kifizetődő dolog. Volt már több olyan eset az életemben, amikor kiálltam másokért egy közös ügyért, hangot adtam ennek, de amikor visszafordultam, már csak egyedül voltam a véleményemmel és mindenki kihátrált. Nem jó érzés beleszaladni ilyesmikbe. Mindenesetre én nyugodt lelkiismerettel fekszem és kelek fel minden áldott nap. 

Szerinted milyen változásokon ment keresztül a színház a rendszerváltást követően?

Annak idején a megmondó emberek irányították a színházi életet, kizárólag olyan darabokat lehetett csak bemutatni, amiket ők jóváhagytak. Konkrétan tudom miként zajlott az előző rendszerben a kulturális élet, hiszen mint már a beszélgetés elején is mondtam, nagybátyám Radó Vilmos színházigazgató volt. Számtalan alkalommal rákényszerült, hogy kijátssza a rendszert annak érdekében, hogy a színház és a társulat tagjainak legyen a legjobb. Szerencsére ez a borzalmas időszak már rég elmúlt, és a rendszerváltást követően kinyílt mindenki számára a világ.

Az ország különböző színházaiban rendezel, folyamatosan úton vagy, szinkronizálsz, és rengeteg előadásban szerepelsz évente. Viszont volt olyan időszak az életedben, amikor 2 évig színházi munka nélkül voltál. Miként élted meg ezt a szakaszt az életedben?

Rosszul, akárcsak bárki más, aki ilyen helyzetbe kerül. Szerencsére olyan a természetem, hogy ha nincs feladatom, akkor valamit biztosan kitalálok magamnak. Például írok, tanítok, elmegyek foglalkozni hajléktalanokkal, stb. Egyszerűen nem bírom a semmittevést, és azt sem, hogy sajnáltassam magam. Nagy szerencsém, hogy sokat szinkronizálok, így még ha ez a tevékenység nem is tudja helyettesíteni a színházat, a színpadot, akkor is biztosít számomra egy folytonosságot.

Ha jól tudom, a karitatív munka a színházi szerepek, rendezések és szinkron mellett továbbra is nagy szerepet játszik az életedben. Például a Liget Otthon alapítvánnyal karöltve folyamatosan segítesz a hátrányos helyzetű gyerekeknek… 

Ez mindig alapdolog volt az életemben, hiszen a szüleim is mindig segítettek másoknak. Mindig úgy véltem, hogy ha a saját szakmámat tudom jó cselekedetekre fordítani, akkor örömmel teszem, amikor szükség van rám. Mérhetetlenül feltöltődöm pozitív energiákkal, amikor látom mennyire boldogok a gyerekek, s milyen szeretet árad minden alkalommal belőlük. Bármilyen helyzetben van egy ember, fontosnak tartom, hogy sikerélményekben legyen része. Megható látni milyen szeretettel és odaadással állnak hozzá a közös színházi munkáknak. Akár a Liget Otthon projekt, akár a hajléktalanokkal való foglalkozás, nagyon fontos számomra. Ne felejtsük el, hogy sokan önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. Mindig nagy öröm látni, amikor mosolyt tudok csalni az arcukra.

Jövőbeni tervek?

Mindig a következő feladat a jövő, például most a Szörényi- Bródy- Sarkadi- Ivánka: Kőműves Kelemen című rockballada, ami a Szolnoki Szigligeti Színházban kerül majd bemutatásra október kilencedikén, és én jegyzem a rendezését. Ezen felül nagyon sok szép szerep vár rám a következő évadban, és még rengeteg olyan feladat, amiről most nem szeretnék beszélni, mert babonás vagyok. Úgy hogy izgalommal várom már az alkalmat, hogy ismét színpadra léphessek. Főleg azok után, hogy a korona-vírus járvány alaposan megnehezítette az életünket. 

Szerző: Noreplika (Németi Sándor), az oldal tulajdonosa és főszerkesztője

Fotók: Radó Denise



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..