“Úgy éltem az életemet, ahogyan tudtam: becsülettel, méltósággal”

“Úgy éltem az életemet, ahogyan tudtam: becsülettel, méltósággal”

Vasile Moldoveanu 1972-ben, két meghívást kapott próbaéneklésre Németországba, ahonnan már nem tért vissza hazájába. Ceausescu rezsimje, büntetés céljából próbálta visszavitetni Romániába, majd hazaárulással vádolták, vagyonát elkobozták és halálra ítélték. Vasile Moldoveanu 11 évadot töltött a világ egyik legjelentősebb operaházában, a Metropolitan Operában, ahol 105 alkalommal lépett színpadra előadásokban. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a 3 Tenor, Pavarotti (100 előadás), Domingo (149 előadás) és Carreras (51 előadás) is ott folytatták karrierjüket. Néhány adat a Metropolitan archívumából: 12-szer énekli Luigi szerepét az Il Tabarro operában, csak Harry Theyard énekelte többször nála (13); Gabriele Adorno szerepét csak Richard Tucker(33) énekelte többször (27); Puccini Manon Lescaut négyfelvonásos operájában 14-szer énekli Des Grieux szerepét, ezzel pedig Enrico Caruso (37 előadás), Ermanno Mauro, Richard Tucker (28 előadás) és John Alexander (16 előadás) után az örök ranglistán a 4. helyet foglalja el.

Vasile Moldoveanu operaénekessel beszélgettem.

Románia Csillaga érdemrend Parancsnoki” kitüntetésében részesült, tehetségének és nagyrabecsülésének jeléül. Olyan tehetség, amellyel évtizedeken keresztül nyomot hagyott a világ nagy színpadain. Milyen érzésekkel fogadta el az elismerést?

Nagy boldogsággal. Annyi éven keresztül számkivetett voltam, be voltam tiltva, most pedig eljutottam oda, hogy a legrégebbi és a legmagasabb szintű állami kitüntetésben részesüljek. Amikor átadták, rájöttem, hogy most már egy más világ van. Értem ez alatt azt, hogy az a generáció, ami annyi rosszat tett, már nincs. Udvarias, jó kulturális szinttel rendelkező emberekkel találkoztam, ezek olyan dolgok, amikhez nem voltam hozzászokva, amikor elhagytam az országot.

„A kultúra megéri a kockázatokat, hatalmas kockázatokat” mondta Norman Mailer. 1972-ben végleg elhagyta a hazáját, mik voltak az elején a legnehezebb pillanatok?

A kezdet a későbbiekhez képest sokkal könnyebb volt. Meghallgatásokra jártam és kisebb színházakban kaptam szerződéseket, mint például Bréma, Regensburg. A világ operaénekeseinek Németország jelentette a legnagyobb ugródeszkát és számomra is egy nagyon jó iskolát jelentett. Mivel nem tudtam németül, az elején nehéz volt ezen a nyelven énekelni, de idővel németül is megtanultam.

Hogyan tudta tartani a kapcsolatot a családjával, főleg úgy, hogy sok helyen kémkedtek Ön után?

Olyan nehezemre esik ezekről a dolgokról beszélni, szeretném örökre elfelejteni. Nagyon nehéz idők voltak. Hogy őszinte legyek, nem tartom magam áldozatnak, inkább picit vétkesnek, mert elhagytam az országot és jobb és kellemesebb életem volt, mint azoknak, akik Romániában maradtak és szenvedtek. Sok kollégám megérdemelte volna, hogy mellettem legyen. Amikor már névvel rendelkeztem az opera világában, próbáltam egyeseknek segíteni, de sajnos lehetetlen volt. A mai napig lelkifurdalásom van, hogy nem tudtam segíteni.

Egy müncheni, Roman Polanski rendezte Rigoletto után, elindult a későbbi Metropolitan karrierje…

Nem tudom, hogy közvetlen hatással volt-e az az előadás… De volt pár premier, aminek sikere segített a hírnév felé. Nelly Walter-nek, a Columbia (Columbia Artists Management, a világ egyik legnagyobb menedzsment irodája, akinek a portfóliójában többek között Leonard Bernstein, Plácido Domingo, José Carreras és Montserrat Caballé voltak – szerk.) alelnökének köszönhettem, hogy a Metropolitan-hez kerültem, aki Amerikában éneklő kollegáimtól hallott rólam. Eljött Németországba megnézni egy előadásban, majd a végén azt mondta: „Ön velem jön”, majd elküldték a MET-től a meghívást. Az elején szkepticizmussal néztek rám, mert keletről jöttem…

A világ nagy színpadain nyújtott teljesítményei után, Önt Giovanni Martinelli-hez (926 fellépés a MET színpadán), Franco Corelli-hez, Pavarotti-hoz vagy Plácido Domingo-hoz hasonlítják. Mit gondol ezekről az összehasonlításokról?

Minden énekest összehasonlítanak bizonyos hangokkal. Martinelli-t csak interneten láttam, Corelli-t viszont személyesen ismertem, de csak nagyon kevés ideig, mivel ő már a pályafutása végén tartott. Pavarotti-val barátok voltunk.

Nemcsak Pavarotti-val, hanem Domingo-val is, de azt is tudom, hogy egy repertoárban szerepelt velük és így a szerepeket is felváltva énekelték. Esetleg segítették Önt az elején Pavarotti vagy Domingo, gondolok elsősorban a beilleszkedésre?

Mindkettő nagyszerű ember. Pavarotti-val sokkal közelibb és bensőségesebb volt a kapcsolatom, egy nyitott ember volt. Domingo többször is bejött az öltözőmbe, hogy elmondja a véleményét, és azt, hogy milyen hangom van.

A kritika szerint, Ön volt a legjobb Luigi, Puccini Il Tabarro-jában. Az utcán az emberek már nem saját nevén szólították, hanem: „Luigi, itt van Luigi”…

Nagyon közel állt hozzám a Manon Lescaut, mindenhol elénekeltem. Imádtam ezt a szerepet, ugyanúgy ahogyan az Il Tabarro-t is. Konstancán születtem, egész gyerekkoromat itt töltöttem és a város kikötőjében, ahol édesapám is dolgozott. Annyira lenyűgözött a kikötői forgalom, a hajók rakodása, maga a hajók, hogy a mai napig a lelkemben maradt ez az érzés. Amikor az Il Tabarro-ban énekeltem, olyan volt mintha otthon lennék.

A román tévé közvetített néhány előadást, amiben Ön is szerepelt, anélkül, hogy említették volna névvel. Hogyan érinti, hogy Románia legnagyobb tenorjának tartják számon, a világ nagy operái harcoltak Önért, viszont szülőhazájában nem nagyon tudják, hogy kicsoda is Ön?

Teljes tilalom volt velem szemben, és ezt csak akkor értettem meg, amikor első alkalommal tértem vissza meglátogatni a testvéremet, illetve később Bukarestbe, amikor meghívtak egy TV műsorba, amit Luminita Constantinescu készített. Neki volt bátorsága ahhoz, hogy kimondja az igazságot. Nagyon hálás vagyok neki. Bukarestben pedig egy kérvényt kellett benyújtanom és egy tárgyaláson is részt kellett vennem ahhoz, hogy a büntetésemet töröljék. Ezt nem tudtam soha megérteni…

Az 1989-es forradalom után sem változott sok minden, továbbra is börtönbüntetésre volt ítélve és csak 2010-ben lett felmentve. Van esetleg valami magyarázata erre?

Fájdalmas, de a legfájdalmasabb az, hogy néhányan azt írták az interneten, hogy nem is ítéltek halálra. De sajnos ez volt az igazság, tényleg halálra ítéltek.

Azt olvastam, hogy a vád, hazaárulás volt…

Igen, majd a halálbüntetést 7 év börtönre változtatták.

Úgy hallottam, hogy a Budapesti Operában is énekelt. Igaz ez?

Ez nagyon meglep, a hír nem igaz. Marton Évával sokszor énekeltem például Berlinben, Hamburgban, de Budapesten soha. De Ács János magyar karmesterrel is dolgoztam még.

Dolgozott Roman Polanski-val a Rigoletto-ban, Franco Zeffirelli-vel a Cavaleria Rusticana-ban, La bohème-ben és a Pagliacci-ban. Mennyire volt más velük dolgozni, mint a többi rendezővel?

Zeffirelli hatalmas tapasztalattal rendelkezett, imádta az operát, sokkal tapasztaltabb volt mint Polanski. Emlékszem, a MET-nél egy bizonyos Hamilton asszonyra, aki mindent fizetett, Zeffirelli összes darabját ez a hölgy finanszírozta. Zeffirelli-nél minden nagyon kolosszális volt, tudta hogyan kell a művészekkel bánni. Talán egy dolgot lehetne a számára felróni: a díszlet annyira lenyűgöző és óriási volt, hogy a művészek kis törpéknek tűntek a színpadon.

„Nem lehetsz próféta a saját országodban. Nem haragszom, és nem vagyok szomorú”, nyilatkozta egy évvel ezelőtt. Mégis, ennyi év után, mi nyomja legjobban a lelkét? Ha az idő kerekét vissza tudná forgatni, ugyanígy tenne?

Nehéz felmérni és elmondani. Soha nem szerettem azt a rezsimet (Ceaușescu rezsim, szerk.), semmilyen dolgom nem volt vele. És igen: újból megpróbálnám elhagyni az országot, hogy a lelkemet ki tudjam nyitni.

Visszanézve, elégedett azzal, amit eddig elért?

Tudja, hogy mi sosem vagyunk elégedettek. Természetesen sok mindent kellett volna még csinálnom, sok dolog van, amit elhibáztam… Nagyon becsületes voltam a szakmámban és pont emiatt nagyon sok alkalmat elmulasztottam. Voltak kollégáim, akik ha meghívták őket egyből kimentek nagyobb színházakba. Nekem ez soha nem ment. Annak idején, amikor München-ben énekeltem, hívott telefonon a La Scala főigazgatója, hogy szerződjek oda, de elmulasztottam ezt a lehetőséget, de sok más lehetőséget is. Én úgy építettem és éltem az életemet, ahogyan tudtam: becsülettel, méltósággal. Tiszteletben tartottak, és nekem ennyi elég is volt.

Szerző: Noreplika (Németi Sándor), az oldal tulajdonosa és főszerkesztője


Related Posts

Hampuk Zsolt – „Pengeélen táncol Magyarországon a gasztronómia”

Hampuk Zsolt – „Pengeélen táncol Magyarországon a gasztronómia”

„Kissé egyhangúnak tartom a gondolatot, hogy a gasztronómia csupán az ételekről szól. Annál jóval több, komplexebb, lendületesebb fogalom. Olyan, mint az illatos zene, vagy az ehető szín, borzolja és nyugtatja érzékeinket, külön-külön, vagy akár egyszerre. Befolyásolja hangulatunkat, gondolkodásainkat, élményeinket, jövőnket és múltunkat egyaránt. Kellő alázatot […]

Laposa Bence – Globális szemléletváltásra lenne szükség

Laposa Bence – Globális szemléletváltásra lenne szükség

„A nullához képest, tényleg jól állunk, legalábbis ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen állapotok voltak 10-15 évvel ezelőtt.” A beharangozott négyrészes sorozat újabb része következik most: Laposa Bencével, a Balatoni Kör elnökével beszéltem ezúttal. Középpontban ismét a Balaton. Mozgalmas évet zártatok, már csak ha a […]



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .