Kézdy Dániel: nehéz évek előtt áll a hazai borágazat

A magyar bor identitását talán éppen azokban a fajtákban kellene keresnünk, amelyeket már majdnem elfelejtettünk. Kézdy Dániel, a Furmint Február és az International Aszú Day ötletgazdája és elindítója, a Hárslevelűk Éjszakája kezdeményezője, a Tokaj – emberek és dűlők című könyv szerzője, valamint a Régi Magyar Szőlőfajtákért Egyesület elnöke szerint a csókaszőlő, a laska vagy a tihanyi kék nem csupán múltunk emlékei, hanem a magyar bor egyik lehetséges jövője is.

Számos projekt köthető a nevedhez, most azonban egy újabb fontos kezdeményezésben vállaltál szerepet. Mi adta az ötletet, és milyen célokkal alakult a Régi Magyar Szőlőfajtákért Egyesület?

Szentesi Józsefet mindenképpen ki kell emelni, hiszen a régi magyar szőlőfajták történetének újkori része vele kezdődött. A kétezres évek elején egy cikk hatására kezdett kutatni, antikváriumokban és aukciókon régi könyveket gyűjtött, majd kísérletezni kezdett a fajtákkal. Elsőként tíz fehér- és tíz kékszőlővel foglalkozott, amiből a Csóka emelkedett ki először. Közben egyre többen – elsősorban Nadapon, a környéken és a Mátrában – kezdtek komolyabban foglalkozni a régi fajtákkal. A borászok összejártak, megosztották tapasztalataikat, ami különösen fontos, hiszen ezekről a fajtákról még nagyon kevés gyakorlati tudás áll rendelkezésre. Például van olyan fajta, amellyel jelenleg négy-öt termelő foglalkozik az egész országban. Ezekből a laza, baráti találkozásokból született meg az ötlet, hogy a munkát egyesületi keretek között folytassuk.

Elsődleges célunk, hogy minden évben nagykóstolón mutassuk meg, milyen különleges borok készülnek ezekből a fajtákból. Emellett fontos az edukáció is: szeretnénk a sommelier-k, a szakma és a fogyasztók figyelmét is felhívni rájuk. Bár kevés palack készül ezekből a fajtákból, a külföldi szakértők kifejezetten érdekesnek találják ezeket a borokat, és ahol ritkán megjelennek, általában komoly érdeklődést váltanak ki. Ezt szeretnénk szakmai anyagokkal is támogatni, miközben összetartjuk és erősítjük ezt a közösséget.

Idén másodszor rendeztétek meg a régi magyar szőlőfajták köré épülő tematikus kóstolót. Milyen tapasztalatok, visszajelzések érkeztek eddig a fogyasztók és a szakma részéről?

Nagyon jók a visszajelzések. Bár viszonylag zárt körű rendezvényről van szó, idén már mintegy háromszáz borász, szakértő, újságíró és érdeklődő vett részt rajta. Tizennyolc kiállító közel hatvan bort mutatott be, és az alapminőség is meglehetősen magas volt. Jól látszik, hogy akik ezekhez a fajtákhoz nyúlnak, nagyon komolyan veszik a munkát.

A magyar bor hosszú ideje keresi azt az identitást, amellyel a nemzetközi piacon is egyértelműen megkülönböztethető. Elképzelhető, hogy éppen az olyan ritkaságok sokasága adhatja meg Magyarország egyik valódi boros karakterét, mint ezek a régi fajták? Illetve valóban van bennük olyan minőségi és piaci potenciál, amely miatt indokolt a nagyobb figyelem a hazai borászok részéről?

Ez tulajdonképpen egy folyamatos vita. A nemzetközi fajták nem véletlenül terjedtek el: a világ szinte bármely részén megbízhatóan adnak közepesen jó vagy akár kiváló minőséget. Ugyanakkor az átlagos borfogyasztás csökkenésével szerintem egyre inkább felértékelődnek a helyi fajták, a különlegességek és a kuriózumok. Bármilyen jó chardonnay vagy cabernet sauvignon készülhet Magyarországon, egy külföldi borrajongó nem feltétlenül ezeket fogja nálunk keresni. A helyi fajták ezért fontos kitörési pontot jelenthetnek. Különösen igaz ez a kékszőlőkre, ahol kevés olyan fajtánk van, amely egyértelműen Magyarországhoz köthető. Ilyen a kadarka és a kékfrankos, de utóbbinak az osztrákok is erős identitást építettek. A fehér fajták esetében sokkal nagyobb a választék, a kékszőlőknél viszont komolyabb az űr. Ezért fontos lenne legalább egy-két olyan fajtát megtalálni, amely nemzetközi szinten is felépíthető. Én úgy látom, hogy a csókaszőlő ilyen lehet, de a laska és a tihanyi kék esetében is látok potenciált. Hiszek abban, hogy a csökkenő borfogyasztás ellenére is van helyük ezeknek a különleges fajtáknak, és piaci igény is lehet a belőlük készülő jó borokra.

Vagyis akár nemzetközi szinten is jelenthetnek kitörési pontot?

Szerintem igen. A piac várhatóan tovább szűkül, de éppen ezért értékelődnek fel a különlegességek és nem a tömegtermékek. Ebben a környezetben ezeknek a fajtáknak egyértelműen van helyük.

Ha tíz-húsz évre előre tekintünk, mivel lennél elégedett?

Volt egy olyan tervünk, hogy a jelenlegi nagyjából százezer tőkét tíz év alatt egymillióra növeljük, de a magyarországi szőlőhelyzetet látva ez ma már irreálisnak tűnik. Az elsődleges cél, hogy ezek a fajták megmaradjanak, és ne egyetlen kutatónál vagy termelőnél legyenek jelen, hanem több borvidéken, több termelőnél is lehessen velük találkozni, és különböző stílusú boraikat megkóstolni. Tíz évvel ezelőtt ez még nem volt lehetséges, most viszont közelítünk ehhez. Már az is fontos eredmény lenne, ha akár hobbiborászok száz, kétszáz vagy ötszáz tőkét fenntartanának ezekből a fajtákból. Nem tudjuk, mit hoz tíz vagy húsz év múlva a klímaváltozás vagy a borfogyasztás változása, de az esélyt mindenképpen meg kell adnunk ezeknek a fajtáknak a fennmaradásra. Ennél merészebb cél lehet, hogy kékszőlőben legyen legalább egy-két olyan fajta, amely fel tud nőni a kadarka szintjére.

Hogyan bírják ezek a régi fajták, főleg a csóka és a laska a klímaváltozást?

Annyira kicsi még a minta, hogy ezt szerintem nem tudjuk megmondani. Jelenleg a laskával talán hét-nyolc termelő foglalkozik az országban, ráadásul az ültetvények nagy része fiatal. Ez pedig nem kedvez annak, hogy meg tudjuk ítélni, hogyan viselkednek ezek a fajták hosszabb távon a melegebb körülmények között.

Három éve azt nyilatkoztad, hogy a borkultúra rossz irányba halad Magyarországon, sőt, azt is, hogy becsapjuk magunkat, amikor azt állítjuk, hogy boros nemzet vagyunk. Mi a helyzet jelenleg?

Sajnos rosszabb a helyzet, mint három éve. Egyszerre van jelen több komoly probléma: a klímaváltozás, a szőlő aranyszínű sárgaság betegsége, a gazdasági nehézségek, a borfogyasztás csökkenése és változása, a vendéglátás helyzete, valamint az állami szervezetek és a borászok közötti viszony. Bár az elmúlt tíz-tizenöt évben úgy tűnhetett, hogy a bor kiemelt figyelmet kapott, valójában szerintem soha nem kezelték igazán stratégiai ágazatként. Inkább kampányszerűen került a figyelem középpontjába. A felgyülemlett problémák pedig most egyszerre szakadtak rá az ágazatra. Kevés pozitív gondolatom van, pedig alapvetően optimista ember vagyok. Nagyon nehéz évek előtt áll a hazai borágazat. Új értékesítési csatornákat kell találnunk, új módokon kell megszólítanunk a fiatalabb generációkat, és szinte minden szinten megújulásra van szükség. Jelenleg azonban nem látom, hogyan lehet ezt megoldani.

Az interjú eredetileg a HVG magazin számára készült, engedélyükkel én is publikáltam a saját oldalamon