Vasile Moldoveanu: „Becsülettel, méltósággal éltem az életemet”

Vasile Moldoveanu 1972-ben két meghívást kapott németországi próbaéneklésre, ahonnan végül nem tért vissza hazájába. Nicolae Ceaușescu rezsimje példát akart statuálni vele: hazaárulással vádolták, vagyonát elkobozták, és halálra ítélték. Moldoveanu mindeközben nemzetközi karriert épített, és tizenegy évadon keresztül a világ egyik legjelentősebb operaházának, a New York-i Metropolitan Operának a színpadán énekelt, összesen 105 előadásban. Olyan időszakban, amikor Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és José Carreras is rendszeresen fellépett a házban.

A Metropolitan archívuma különösen figyelemre méltó adatokat őriz a román tenor pályafutásáról. Luigi szerepét Puccini A köpeny című operájában tizenkét alkalommal énekelte, nála többször csak Harry Theyard alakította a karaktert. Gabriele Adorno szerepében huszonhét alkalommal lépett színpadra, ennél többször a Metropolitan történetében csak Richard Tucker énekelte a szerepet. Puccini Manon Lescaut című operájának Des Grieux-jeként tizennégy előadásban szerepelt, amivel a ház történetének örökranglistáján a negyedik helyet foglalja el.

Vasile Moldoveanu története egyszerre szól rendkívüli művészi teljesítményről, a szabadság áráról és egy olyan életútról, amelynek fontos fejezetei hosszú időre kiestek a szülőhazája emlékezetéből. A világhírű tenorral pályafutásáról, a diktatúra éveiről, a Metropolitanben szerzett élményeiről és a múlt máig ható következményeiről beszélgettem.

Nemrég a Románia Csillaga Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntették ki, elismerve a világ nagy operaszínpadain nyújtott teljesítményét. Mit jelentett Önnek ez a kitüntetés?

Nagy boldogsággal fogadtam. Hosszú éveken keresztül számkivetett voltam, be voltam tiltva, most pedig eljutottam odáig, hogy Románia legrégebbi és egyik legmagasabb rangú állami kitüntetésében részesülhettem. Amikor átadták, ráébredtem, hogy már egy másik világban vagyunk. Az a generáció, amely annyi rosszat tett, már nincs hatalmon. Udvarias, magas kulturális színvonalat képviselő emberekkel találkoztam. Ehhez egészen egyszerűen nem voltam hozzászokva, amikor elhagytam az országot.

Norman Mailer egyszer úgy fogalmazott: „A kultúra megéri a kockázatokat, hatalmas kockázatokat.” Ön 1972-ben végleg elhagyta Romániát. Melyek voltak a kezdeti időszak legnehezebb pillanatai?

A kezdet a későbbiekhez képest sokkal könnyebb volt. Meghallgatásokra jártam, és kisebb színházakban kaptam szerződéseket, például Brémában és Regensburgban. A világ operaénekesei számára Németország jelentette az egyik legfontosabb ugródeszkát, nekem pedig kiváló iskolát biztosított. Mivel nem beszéltem németül, eleinte nehézséget okozott ezen a nyelven énekelni, de idővel ezt is megtanultam.

Hogyan tudta tartani a kapcsolatot a családjával, különösen úgy, hogy több helyen is megfigyelték?

Nagyon nehezemre esik ezekről a dolgokról beszélni. Szeretném örökre elfelejteni ezek az időket. Rendkívül nehéz időszak volt. Őszintén szólva nem tartom magam áldozatnak, inkább egy kicsit vétkesnek érzem magam, mert elhagytam az országot, és sokkal jobb, kellemesebb életet élhettem, mint azok, akik Romániában maradtak és szenvedtek. Sok kollégám megérdemelte volna, hogy hozzám hasonló lehetőségeket kapjon. Amikor már ismert énekesnek számítottam az opera világában, megpróbáltam segíteni néhányuknak, de sajnos lehetetlen volt. A mai napig lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy nem tudtam többet tenni értük.

Egy Roman Polanski rendezte, Münchenben bemutatott Rigoletto után indult el a Metropolitan felé vezető útja. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Nem tudom, hogy az az előadás közvetlenül hozzájárult-e a Metropolitan-szerződésemhez. Voltak azonban olyan bemutatók, amelyek sikere segített abban, hogy egyre ismertebbé váljak. Sokat köszönhetek Nelly Walternek, a Columbia Artists Management alelnökének. A cég a világ egyik legjelentősebb művészmenedzsment-irodája volt, olyan művészeket képviselt, mint Leonard Bernstein, Plácido Domingo, José Carreras vagy Montserrat Caballé. Nelly Walter az Amerikában éneklő kollégáimtól hallott rólam, majd eljött Németországba, hogy megnézzen egy előadásban, a végén pedig egyszerűen azt mondta: „Ön velem jön.” Ezt követően megérkezett a meghívás a Metropolitantől. Eleinte bizonyos szkepticizmussal fogadtak, hiszen Kelet-Európából érkeztem.

A világ nagy operaszínpadain nyújtott teljesítménye alapján olyan legendás tenorokhoz hasonlították, mint Giovanni Martinelli, Franco Corelli, Luciano Pavarotti vagy Plácido Domingo. Hogyan viszonyul ezekhez az összehasonlításokhoz?

Az énekeseket mindig összehasonlítják más, hasonló hangú művészekkel. Martinellit csak felvételeken láttam, Corellit viszont személyesen is ismertem, bár csak rövid ideig, hiszen akkor már pályafutása végén járt. Pavarottival viszont barátok voltunk.

Nemcsak Pavarottival, hanem Plácido Domingóval is közös produkciókban szerepelt, és bizonyos szerepeket felváltva énekeltek. Segítették Önt ezek a művészek abban, hogy beilleszkedjen a Metropolitan világába?

Mindketten nagyszerű emberek. Pavarottival sokkal közvetlenebb, bensőségesebb kapcsolatban voltam. Nyitott, közvetlen ember volt. Domingo is többször bejött az öltözőmbe, hogy elmondja a véleményét az alakításomról, és beszéljen a hangomról.

A kritikusok szerint Ön volt Puccini A köpeny (olaszul Il Tabarro) című operájának egyik legkiemelkedőbb Luigija. Állítólag az utcán is előfordult, hogy az emberek már nem a nevén szólították, hanem így kiáltottak Ön után: „Luigi, itt van Luigi!” Mennyire érezte magáénak ezt a szerepet?

A Manon Lescaut is nagyon közel állt hozzám, számos helyen énekeltem, és imádtam Des Grieux szerepét. Ugyanígy szerettem A köpenyt is. Konstancán (Constanta románul, szerk.) születtem, és az egész gyermekkoromat ott töltöttem. Édesapám a kikötőben dolgozott, én pedig lenyűgözve figyeltem a kikötő életét, a hajók érkezését, rakodását és magukat a hajókat. Ez az élmény annyira mélyen belém ivódott, hogy a mai napig magamban hordozom. Amikor A köpenyben énekeltem, úgy éreztem, mintha hazatérnék. Valami nagyon személyes kötött ehhez a világhoz.

A román televízió egyes előadásokat úgy közvetített, hogy az Ön nevét meg sem említette. Hogyan élte meg, hogy miközben a világ nagy operaházai versengtek Önért, és hazájában most az egyik legjelentősebb tenorjaként tartják számon, Romániában sokáig alig tudták, ki is Ön valójában?

Teljes tilalom volt érvényben velem szemben. Ezt igazán csak akkor értettem meg, amikor először tértem vissza, hogy meglátogassam a testvéremet. Később Bukarestbe is eljutottam, ahol meghívtak egy, Luminița Constantinescu által készített televíziós műsorba. Neki volt bátorsága ahhoz, hogy kimondja az igazságot. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Bukarestben külön kérvényt kellett benyújtanom, és egy tárgyaláson is részt kellett vennem ahhoz, hogy töröljék a velem szemben kiszabott büntetést. Ezt a mai napig nem tudom megérteni.

Az 1989-es forradalom után sem rendeződött azonnal a helyzete. Továbbra is büntetés fenyegette, és csak 2010-ben mentették fel. Mi lehetett ennek az oka?

Ez fájdalmas kérdés. Talán az a legfájdalmasabb, hogy néhányan még az interneten is azt írták, engem soha nem ítéltek halálra. Pedig sajnos ez volt az igazság: valóban halálra ítéltek.

A vád hazaárulás volt?

Igen. Később a halálbüntetést hétéves börtönbüntetésre változtatták.

Úgy hallottam, hogy a budapesti Operaházban is fellépett. Valóban énekelt Magyarországon?

Ez nagyon meglep, mert a hír nem igaz. Marton Évával sokszor énekeltem együtt, például Berlinben és Hamburgban, Budapesten azonban soha. Ács János magyar karmesterrel viszont dolgoztam együtt.

Pályafutása során olyan rendezőkkel dolgozott, mint Roman Polanski, akivel a Rigolettón, illetve Franco Zeffirelli, akivel a Parasztbecsület, a Bohémélet és a Bajazzók produkcióiban működött együtt. Milyen volt velük dolgozni, és miben különböztek egymástól?

Zeffirelli rendkívül tapasztalt rendező volt, aki rajongott az operáért. Sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint Polanski. Emlékszem a Metropolitanből egy bizonyos Hamilton asszonyra, aki Zeffirelli összes produkcióját finanszírozta. Zeffirelli előadásai monumentálisak voltak. Pontosan tudta, hogyan kell bánni a művészekkel, és hogyan lehet egy produkciót igazán nagyszabásúvá tenni. Talán egy dolgot lehetne a szemére vetni: a díszletek annyira lenyűgözőek és hatalmasak voltak, hogy mellettük a művészek szinte törpéknek tűntek a színpadon.

Egy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott: „Nem lehetsz próféta a saját országodban. Nem haragszom, és nem vagyok szomorú.” Ennyi év távlatából mégis mi az, ami a leginkább nyomja a lelkét? Ha visszaforgathatná az idő kerekét, ismét ugyanígy döntene?

Nehéz ezt felmérni, és nehéz róla beszélni. Soha nem szerettem azt a rezsimet, semmilyen kapcsolatom nem volt vele, és nem is akartam, hogy legyen. Igen, ha újrakezdhetném, ismét megpróbálnám elhagyni az országot, hogy szabadon kiteljesedhessek, és megnyithassam a lelkemet a világ előtt.

Visszatekintve elégedett azzal, amit elért?

Tudja, mi, művészek soha nem vagyunk igazán elégedettek. Természetesen sok mindent meg kellett volna még tennem, és vannak dolgok, amelyeket elhibáztam. Mindig becsületes voltam a szakmámban, és talán éppen emiatt számos lehetőséget elszalasztottam. Voltak kollégáim, akiknek elég volt egy meghívás, és máris továbbmentek egy nagyobb operaházba. Nekem ez soha nem ment ilyen könnyen. Amikor Münchenben énekeltem, a milánói Scala főigazgatója személyesen hívott fel telefonon, és felajánlotta, hogy szerződjek hozzájuk. Ezt a lehetőséget is elszalasztottam, ahogyan több másikat is. Én úgy építettem fel az életemet, ahogyan tudtam: becsülettel és méltósággal. Tiszteltek, és nekem ez végül elég volt.