Elfeledett magyar szőlőfajták nyomában

Miközben a fogyasztók figyelme gyakran a jól ismert fajták felé fordul, a magyar szőlőkultúra mélyén olyan ősi és különleges szőlőfajták rejtőznek, amelyek évszázadokon keresztül meghatározták a Kárpát-medence bortermelését. Egy részük szinte teljesen eltűnt a történelem viharaiban, mások szerencsére átvészelték a huszadik századot.

Régi magyar szőlőfajták története

A magyar szőlőfajták története szorosan összefonódik a Kárpát-medence történelmével. A középkorban és a kora újkorban a borvidékeken több száz helyi fajta létezett, amelyek alkalmazkodtak az adott termőhelyek sajátosságaihoz. A tizenkilencedik század végén azonban a filoxéravész gyökeresen átalakította a magyar szőlőtermesztést, hiszen az apró szőlőgyökértetű szinte teljesen elpusztította nemcsak Európa, hanem Magyarország szőlőültetvényeit is. Az újratelepítések során a termelők elsősorban a nagyobb termőképességű, könnyebben értékesíthető vagy nemzetközileg ismert fajtákat részesítették előnyben, miközben számos helyi szőlőfajta háttérbe szorult vagy végleg eltűnt.

A huszadik század további csapásokat mért a hagyományos fajtákra. Az államosított mezőgazdaság, a tömegtermelés előtérbe kerülése és a mennyiségi szemlélet nem kedvezett a ritka, kis területen termesztett szőlők fennmaradásának. Az egykor jelentős fajták sok esetben néhány tőkére zsugorodtak, vagy csupán régi szakkönyvek lapjain maradtak fenn. Az elmúlt két évtizedben azonban fordulat következett be. A terroir-szemlélet térnyerése, a helyi értékek iránti érdeklődés és a klímaváltozás által támasztott kihívások új megvilágításba helyezték ezeket az ősi szőlőfajtákat. Szentesi József által a kétezres évek elején újratelepített régi fajtákkal az elmúlt években nagyjából 30-40 borász kezdett el foglalkozni, és mára nagyon ígéretes borok születnek a sokak számára még ismeretlenül csengő nevű szőlőkből. A régi fajták a Velencei-tó környékéről indultak újra hódító útjukra, de azóta az ország egyre több pontján is gazdagítják a fajták sorát. Bár még mindig nem terjedtek el, de már több étterem és borkereskedés kínálatában felbukkannak a csókák, laskák, góhérok és bakatorok, sőt, külföldi kereskedőktől is érkeznek megkeresések, rendelések. A tendencia tehát ígéretes, de van még bőven tennivaló. 

A magyar borvilág egyik legizgalmasabb újrafelfedezett szereplője többek között az ősi bakator, mely régen az Érmellék emblematikus bora volt. A történelmi Erdély és a Partium területén évszázadokon keresztül nagy becsben tartott fajta, a nemesi udvarok egyik kedvelt bora volt. A korabeli források gyakran említik, mint elegáns, finom savszerkezetű és hosszú életű bort adó szőlőt, de aszúbort is készítettek régen belőle, amely minőségében a tokaji aszú után következett. A huszadik század végére azonban szinte teljesen eltűnt. Néhány erdélyi és magyarországi borász kitartó munkájának köszönhetően ma ismét találkozhatunk vele, Magyarországon leginkább a Móri, a Kunsági és a Neszmélyi borvidéken, de jelentősége egyre nő. Szintén fontos megemlítenem, hogy Heit Lóránd kezdeményezésének, valamint Kaló Imre szomolyai borász szellemi és szakmai támogatásának köszönhetően 2011 szeptember 8-án elkezdődött az érmelléki bakator fajtának a felkutatása és visszanemesítése. 

Hasonlóan kalandos utat járt be a csókaszőlő is, mely a kadarka térhódítása előtt az egyik legfontosabb vörösbornak számított a Kárpát-medencében. Sokáig elveszettnek hitték, de a 2000-es évek elején sikeresen megmentették a kipusztulástól. Ez a régi, szintén ősi magyar kékszőlőfajta valaha a történelmi Magyarország számos borvidékén jelen volt. A csóka fekete szeműt jelentett régen, vadfeketének is hívták, és a régi feljegyzések szerint gyakran házasították a kadarkával. A fajta különlegessége abban rejlik, hogy a belőle készült bor egyszerre képes gyümölcsös és fűszeres karaktert mutatni, miközben savai frissek, tanninszerkezete pedig lágy. Az utóbbi években több borvidéken is kezdtek újra foglalkozni vele, és a szakma egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli fejlődését.

A laska szintén azon őshonos szőlőfajták közé tartozik, amelyek majdnem eltűntek a magyar borászat térképéről. Bora testesebb, ízvilága intenzív gyümölcsös, savai határozottak, ugyanakkor rendkívül elegáns lehet, különösen akkor, ha alacsony hozam mellett művelik. A fajtából a Pécsi Kutatóintézet őrzött meg 5 tőkét és ebből a genetikai állományból szaporította fel Szentesi József Nadapon. A modern borászati szemléletben egyre nagyobb értéket képviselnek azok a fajták, amelyek képesek egyedi karaktert mutatni, és a laska éppen ebben kínál alternatívát a nemzetközi kékszőlőfajtákkal szemben.

A fehérszőlők világában külön figyelmet érdemel a gohér, amely IV. Béla király nevéhez fűződik és egyike a legrégebben termesztett fajtáknak. Ezt az egykor széles körben elterjedt magyar fajtát feltehetőleg olasz és vallon telepesek hozták az országba, többek között a történelmi Tokaji borvidékre is.  A filoxéravész előtt jelentős szerepet játszott a magyar borkultúrában, később azonban fokozatosan kiszorult a termesztésből. Napjainkban néhány tokaji és más borvidéki pincészet ismét kísérletezik vele. A gohér különleges savszerkezettel és finom aromatikával rendelkezik.

Az őshonos és régi magyar szőlőfajták újrafelfedezése nem pusztán romantikus múltidézés. A klímaváltozás korában a genetikai sokféleség felértékelődik. Azok a fajták, amelyek évszázadokon át alkalmazkodtak a Kárpát-medence változatos éghajlati és talajviszonyaihoz, olyan tulajdonságokkal rendelkezhetnek, amelyek a jövőben különösen értékessé válnak. Egyes régi szőlőfajták jobban tűrik a szárazságot, mások természetes ellenálló képességgel bírnak bizonyos betegségekkel szemben, ami csökkentheti a növényvédelmi beavatkozások szükségességét.

A fogyasztói szokások változása szintén kedvez ezeknek a fajtáknak. A borkedvelők egyre gyakrabban keresnek egyedi történeteket, helyi karaktert és autentikus élményeket. Az őshonos magyar szőlőfajták pontosan ezt kínálják. Nemzetközi viszonylatban is egyre nagyobb értéket képviselnek azok a borok, amelyek nem másolják a világ legismertebb stílusait, hanem saját identitást mutatnak fel. Magyarország számára ez különösen fontos lehet, hiszen a globális borpiacon csak akkor tud igazán kitűnni, ha olyan értékeket kínál, amelyek máshol nem találhatók meg.

A magyar bor jövője a múltban gyökerezik

A régi magyar szőlőfajták története valójában nem a múltról, hanem a jövőről szól. A bakator, a csókaszőlő, a laska vagy a gohér nem pusztán borászati kuriózumok, hanem olyan élő örökséget jelentenek, amelyek évszázadok tudását, természeti alkalmazkodását és kulturális emlékezetét hordozzák magukban. Minden újonnan telepített tőke, minden elkészített palack és minden kíváncsi kóstoló hozzájárul ahhoz, hogy ezek a fajták ne csupán a történelemkönyvek lapjain éljenek tovább. A magyar bor jövője valószínűleg nem kizárólag a nemzetközi trendek követésében rejlik. Sokkal inkább abban, hogy újra felfedezzük és megértjük saját gyökereinket. Az elfeledett magyar szőlőfajták pedig talán éppen arra emlékeztetnek bennünket, hogy a legnagyobb kincsek olykor nem a távoli vidékeken, hanem a saját múltunkban rejtőznek.

Borítókép: unsplash