Szart sem ér a magyar borszakíró

Nem leszek népszerű, de valahogy kikívánkozott belőlem. Miért ér többet egy külföldi tollából származó néhány sor, mint egy magyar borszakíró ingyen megírt cikke? A magyar borászok rendszeresen panaszkodnak arra, hogy a sajtó nem foglalkozik velük, mégis sokszor éppen ők azok, akik a legkevesebb figyelmet szentelik a saját országuk borszakíróinak.

Van valami különösen érdekes abban, ahogyan a magyar borászok egy része a hazai borszakíráshoz viszonyul. A borászok rendszeresen panaszkodnak, hogy a magyar sajtó nem ír róluk, a borszakmai médiumok csak pénzért hajlandók foglalkozni velük, a figyelemért pedig egyre többet kell fizetniük. A történet első hallásra ismerős: nincs elég publicitás, kevés a megjelenési lehetőség, a magyar bor nem kapja meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelne. Csakhogy van ennek a történetnek egy másik oldala is, amelyről jóval kevesebbet beszélünk. Mi történik akkor, amikor egy magyar borszakíró mindenféle ellenszolgáltatás nélkül ír egy pincészetről, bemutat egy bort, beszámol egy borvidékről, vagy egyszerűen időt és energiát áldoz arra, hogy a magyar borászok munkáját megismertesse az olvasókkal? Vajon ilyenkor a borászok legalább annyit megtesznek, hogy megosszák a róluk szóló írást a saját felületeiken? A tapasztalatok alapján sokszor még ez a minimális gesztus is elmarad.

És mielőtt bárki személyes sértettséget vagy egy szakíró magánjellegű panaszkodását látná ebben, érdemes tisztázni valamit: ezt rendszeresen hallom a kollégáktól, és természetesen nekem is vannak hasonló tapasztalataim. Nem arról beszélünk, hogy minden magyar borász így viselkedik, hiszen vannak kivételek, és akadnak olyanok is, akik pontosan értik ennek a jelentőségét. Engem személy szerint nem az motivál, hogy minden egyes megjelenésért elismerést vagy hálát kapjak. Nem azért írok egy borról, mert cserébe feltétlenül megosztást, dicséretet vagy vállveregetést várok. A szakírói munka ennél többről szól. De attól még ne tegyünk úgy, mintha teljesen természetes lenne, hogy valaki ingyen dolgozik, és a munkájával igyekszik értéket teremteni. Nem a hála hiánya a legnagyobb probléma, hanem az, amit ez a magatartás a szakmai értékrendről elárul.

Amikor a külföldi név mindent visz

Egészen más a helyzet, ha külföldről érkezik egy írás. Legyen a szerző nemzetközileg elismert szakember, kevésbé ismert borkritikus, vagy akár egy alig jegyzett blog írója, a külföldi megjelenés sokszor azonnal presztízst kap. A cikket megosztják a borászok, idézik, büszkén hivatkoznak rá. Hirtelen bizonyíték lesz arra, hogy a magyar borászat nemzetközi figyelemre méltó. Félreértés ne essék: a külföldi szakmai elismerés fontos, a nemzetközi megjelenéseknek pedig komoly értékük lehet. De nem minden külföldi cikk jelent automatikusan nagyobb szakmai teljesítményt, ahogyan nem minden magyar írás értékes pusztán attól, hogy hazai szerző készítette. Természetesen a magyar borszakírók között is jelentős különbségek vannak. Nem minden cikk jó, nem minden vélemény megalapozott, és nem minden szerző munkája érdemel automatikus figyelmet. A borászoknak joguk van különbséget tenni szakmai teljesítmények között. De ne váljon egy írás értékesebbé pusztán attól, hogy idegen nyelven jelent meg. A kettős mérce ugyanis nemcsak a szakíróknak árt, hanem a hazai borkultúrát is gyengíti. Nem lehet tartósan erős magyar boros szakmai közeget építeni úgy, hogy közben alulértékeljük azokat, akik a saját nyelvünkön mutatják be a borvidékeinket, a borászainkat és a borainkat. És még egy fontos dolog: a szakíró nem reklámfelület, amelynek kizárólag az a dolga, hogy dicsérjen.

Tényleg szart sem ér a magyar borszakíró?

A cím szándékosan provokatív. Nem azt állítom, hogy a magyar borszakíró munkája értéktelen, hanem azt, hogy a magyar borászok egy része sokszor úgy bánik vele, mintha az volna. Amíg a hazai szakíró ingyenes munkája természetes, a külföldi név presztízs, a független kritika kellemetlen, a fizetett megjelenés pedig státuszszimbólum, addig nehéz komolyan venni a folyamatos panaszokat. A magyar borszakíróknak természetesen bizonyítaniuk kell a hitelességüket, folyamatosan fejlődniük kell, és minőségi munkát kell végezniük. De a borászoknak is érdemes lenne önvizsgálatot tartaniuk. Nem lehet kizárólag a sajtótól várni a segítséget, miközben a hazai szakmai munka megbecsülése sokszor elmarad. Ha egy magyar szakíró munkája csak addig érdekes, amíg ingyen rendelkezésre áll, míg egy külföldi szerző neve már önmagában ünneplésre ad okot, akkor talán nem kizárólag a magyar borszakírás helyzetével van probléma. Hanem azzal a szakmai kultúrával is, amelyben a magyar bor értékét még mindig túl gyakran külföldi pecséttel kell hitelesíteni. Lezárásként még egy utolsó gondolat: talán igaza volt annak az ismerősömnek, aki néhány éve azt alította, hogy ha valami ingyen van, akkor annak nulla értéke is Magyarországon.