Tompa Imre: Egy leszedált ország tapsol a szarnak

„Tokaj jelképe mindannak, ami ma Magyarországon történik - és ez nagyon-nagyon szomorú. A tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, ehelyett... Tokaj városkájában sétálgatni olyasmi érzés, mintha az ember az újpesti bőrgyár hátsó falánál recskázna még egyet egy esős novemberi délutánon, mielőtt fölköti magát.” – írta hét éve Tompa Imre, a hazai boros újságírás egyik meghatározó alakja. Vele beszélgettem most Tokajról, a magyar bor helyzetéről Magyarországon és külföldön, az emberi tényezőkről, és arról, hogy miért tartunk most ott, ahol tartunk.
Azok számára, akiknek kevésbé cseng ismerősnek Tompa Imre neve hadd mutassam be nagyon röviden: újságíró, politológus, tanár és borszakíró, több könyv szerzője, dolgozott a Kurír belpolitikai rovatvezetőjeként, a Népszavánál, a Világgazdaságnál, a Figyelő borászati rovatánál, valamint a BORIGO munkatársaként is. Utóbbi két helyen több mint 10 évig, de borokkal kapcsolatos cikkeket és videóajánlókat is készített a Blikk.hu oldalára. A világ egyik legnagyobb presztízsű borversenyének, a Concours Mondial de Bruxelles borversenynek volt hat évig a bírája, a Nagy Magyar Boratlasz című könyv egyik társszerzője, és vezette a Klubrádió Borklub című műsorát is.
Az előbb említett cikkedben Tokajt a mindenkori magyar valóság jelképének nevezted. Hogyan látod azóta a helyzetet?
Tokajban azóta inkább romlott a helyzet. Nemrég beszéltem egy nagyszerű tokaji borásszal, ő egyenesen úgy fogalmazott, hogy a borvidék jelenleg a lehető legmélyebb ponton van, és ennél rosszabb helyzetbe aligha kerülhet. Súlyos kijelentés, ezért érdemes végiggondolni, mi minden vezethetett idáig. Van pár tényező, amelyet korábban hajlamos voltam alábecsülni, ilyen például az emberi butaság és az egyéni intellektuális korlátok. Szubjektívnek tűnő faktorok ezek, pedig ezek a tényezők legalább olyan fontos szerepet játszhatnak egy borvidék sorsának alakulásában, mint a gazdasági vagy szakmai körülmények. Tokaj problémája rendkívül összetett, sok, egymással összefonódó folyamat eredménye. Egy biztos: az emberi tényező, a gondolkodás korlátai és az együttműködés hiánya is meghatározó szerepet játszanak benne. Ezt már a korábbi, általad említett írásomban is megpróbáltam megfogalmazni. A cikk annak idején a 444-en is komoly visszhangot kapott, Demeter Zoltán pedig kinyomtatta és a felesége, aki akkor önkormányzati képviselőként dolgozott, felolvasta az önkormányzati ülésen, mert találónak tartották a helyzetdiagnózist.
Vagyis nem pusztán gazdasági vagy szakmai problémáról beszélünk, hanem emberi kérdésekről is…
A probléma mélyebben gyökerezik annál, mint amit elsőre gondolnánk. Nemcsak a borászatban látom ezt, hanem más területeken, például a színházi világban is. A szakmai közeg és a közönség kulturális felkészültségének inkompetenciája egyaránt gondot jelentenek. A borászatban maguk a borászok sem értik meg sokszor, hogy bizonyos változtatások, reformok elsősorban az ő érdeküket szolgálnák. Nem látják át, hogy például egy újfajta együttműködés milyen lehetőségeket nyithatna meg előttük. Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket teremthetne, ha a Wachau és Badacsony összekapcsolása valódi szakmai és gazdasági együttműködéssé fejlődne. Ez akár rendkívül látványos, lendületes fejlődést is elindíthatna a Badacsonyi borvidéken. Tudom, hogy több évig dolgoztál azon, hogy Weissenkirchen in der Wachau és Badacsonytomaj testvérvárosi megállapodást kössön, és ez tényleg egy történelmi pillanat, mondhatni a világ legjobb ötlete. Ugyanakkor az előbb említett dolgok miatt, azaz a gondolkodás korlátai miatt én azt jósolom, hogy ezt a lehetőséget nem biztos, hogy sikerül kihasználni.
Azt állítod, hogy a szakmai tudás önmagában nem elegendő. De mit hiányolsz pontosan? A szélesebb látókört, a műveltséget, vagy azt, hogy az emberek képesek legyenek kilépni a saját szakmájuk keretei közül?
Mindegyiket. Sajnos sokan nem látnak túl a saját szűk szakmai világukon, a pincegádoron. Egy borásznak például nem elég kizárólag a borászathoz értenie. Ha külföldre utazik, érdemes megismernie az adott ország kulturális életét is, elmenni egy koncertre, megnézni egy kiállítást, vagy egyszerűen csak nyitott szemmel járni a világban. Nem elég technikailag jó bort készíteni. A borász személyiségét, gondolkodását és kulturális hátterét is fontosnak tartom. Persze vannak kivételek. A régebbi generációból is találunk olyanokat, akikben a szakmai felkészültség mellett megvan az intelligencia, a kíváncsiság és a szélesebb látókör. Ilyen példa többek között Kamocsay Ákos.
Apropó Kamocsay Ákos: nem véletlen, hogy előbb külföldön lett Az Év Borásza, és csak később lett Magyarországon az Év Bortermelője. Az ő történetében is tetten érhető az a régi magyar sajátosság, hogy sokszor előbb kell külföldön bizonyítani ahhoz, hogy itthon is elismerjék az embert.
Sajnos ez így van, nem is érdemes belemenni a miértekbe. Visszatérve az eredeti kérdésre: a műveltség hiánya nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki ne lehetne kiváló borász. Ismerek olyat is, akinek a klasszikus műveltsége talán hiányos, a borhoz való ösztöne viszont egészen rendkívüli. Az ilyen érzék bizonyos értelemben veleszületett adottság, mint a zenei hallás vagy a labdaérzék. Azt látom, hogy a szakmai és a befogadói oldalon egyaránt jelentős kulturális hiányosságok vannak, amelyek már a valóságot formáló erővé váltak. Akár egy jó kezdeményezés megvalósulását is megakadályozhatják. Tokajban például januárban ismét felmerült egy reformelképzelés. Összegyűlt egy tucat borász, mindenki a saját problémáit sorolta, de úgy tűnik, a résztvevők nem igazán értették meg, miért lenne szükség változtatásra.
Valóban így van: nemcsak a szakma nem képes mindig felismerni a saját problémáit, hanem a közönség sem feltétlenül tud különbséget tenni jó és rossz között.
Egy leszedált ország tapsol a szarnak - hogy egy Kispál és a Borz dalszöveget idézzek. Ez a mondat nagyon találóan ír le egy általános társadalmi jelenséget. Az emberek zömének fel sem tűnik, mi a jó vagy rossz. Ez a gasztronómiában éppúgy megfigyelhető, mint a borászatban. Sok vendéglátóhelyen olyan ételeket kínálnak, amelyek alapanyagukban, elkészítésükben és koncepciójukban is komoly hiányosságokat mutatnak. Finoman szólva, a vendégek jelentős részének mégsem tűnik fel a probléma: jaj, de jó kis hely, mondják egy par excellence posztkádárista-venesziánus helyre, ahol megállt az idő valahol a hetvenes években. Ahogy az ő befogadói kultúrájuk is megállt ott. A bor egyébként a hétköznapi kultúra része volt. A franciáknál, az olaszoknál, az osztrákoknál és egykor nálunk is a mindennapi élethez, a közös étkezésekhez és az élet élvezetéhez tartozott. Ez a kultúra mára megszűnt Magyarországon.
Miközben a hétköznapi kultúra sokat veszített a jelentőségéből, a magyar magas kultúra nemzetközi mércével mérve rendkívül gazdag. Ezt a kettősséget hogyan látod?
Amikor anno tanítottam a gyerekeknek, amit imádtam, azt mondtam, hogy a magyar kultúra olyan, mint egy százmilliós ország kultúrája lenne. Nézzük meg a zenénket, az irodalmunkat, a költészetünket! Ha a magyar nyelv nem lenne ilyen különleges, és nem zárna bennünket bizonyos értelemben nyelvi szigetbe, akkor sokkal szélesebb körben is nyilvánvaló lenne, milyen rendkívüli értékeket hozott létre ez a kultúra. Vörösmarty Mihály, József Attila, Pilinszky János és más nagy költőink teljesítménye világviszonylatban is figyelemre méltó. Ugyanez igaz a magyar modern festészetre is.
Térjünk vissza a borhoz! A rendszerváltás után – politikától függetlenül - hatalmas lehetőség állt a magyar borászat előtt. Jelentős összegek kerültek a bormarketingbe, különböző borvidékek kaptak támogatást, de mégsem sikerült elérni azt a nemzetközi áttörést, amelyre sokan számítottak. Miért nem tudtunk élni ezzel a lehetőséggel?
Ez a hajó elment sajnos, és ebben igenis benne volt a politika is. Lehet, hogy itt az egésznek a mélyén ott van, hogy a magyar társadalom lényegében alkalmatlan a modernizációra. Volt egy történelmi lehetőség, de csak részben tudtunk élni a lehetőséggel. A rendszerváltás óta nemcsak pénzre lett volna szükség, hanem olyan politikai vezetőkre is, akik képesek hosszú távon gondolkodni és kemény döntéseket meghozni. Több alkalommal is lett volna lehetőség arra, hogy az ország gazdasági és intézményi működését szilárdabb alapokra helyezzük. Ehhez azonban valódi államférfiakra lett volna szükség, akik nem pusztán a rövid távú politikai érdekeiket tartják szem előtt, hanem képesek az ország egészének jövőjét mérlegelni. Nem akarok egyetlen párt vagy politikus mellett vagy ellen érvelni. A lényeg az, hogy a rendszerváltás utáni időszakban nem alakult ki kellően stabil, demokratikus és versenyképes intézményi működés. A gazdaságnak valódi piaci versenyre, a politikának tisztességes versenyre, az állam működésének pedig jogegyenlőségre, átláthatóságra és elszámoltathatóságra lett volna szüksége. A borágazat sem létezhet légüres térben. Ha egy országban a gazdasági és politikai rendszer működését nem a tisztességes verseny és a teljesítmény határozza meg, akkor nehéz valóban versenyképes, nemzetközi szinten is sikeres ágazatokat építeni.
Vagyis a pénz önmagában nem oldja meg a problémát. De miért tudtak bizonyos borvidékek mégis előrelépni, miközben mások – például Tokaj – nem használták ki ugyanúgy a lehetőségeiket?
Az egyik legfontosabb különbség az együttműködés képessége. A magyar társadalom történelmi fejlődése sok szempontból nehézzé tette, hogy az emberek bízzanak egymásban, közös célokat fogalmazzanak meg, és tartósan együtt tudjanak dolgozni. Ez a borászatban is megjelenik. A borászok között sokszor erős a széthúzás, és Tokaj ebből a szempontból a legrosszabb. Szekszárd története viszont jól mutatja, milyen eredményeket hozhat, ha egy borvidéken megindul az együttműködés. Annak idején a Borigo Magazinban is előre megírtuk, hogy ha a szekszárdiak képesek félretenni a széthúzást, és valódi együttműködést teremtenek, a borvidék komoly fejlődés előtt állhat, és ez be is következett. Ez a tanulság más borvidékek számára is fontos. Magyarország akkor lehet igazán sikeres, ha a különböző szakmai és politikai oldalak képesek feladni az egymás iránt táplált gyűlöletet, és legalább a legfontosabb közös ügyekben együttműködnek. Nem kell mindenben egyetértenünk, de attól még el kell ismernünk, ha a másik oldalnak valamiben igaza van. Amíg ez az együttműködési képesség nem alakul ki, addig Magyarország nem lesz sikeres.
Mindig oda jutunk, hogy maga a gondolkodásmód az akadálya annak, hogy bármilyen fejlődés elinduljon. Maradjunk most szűken a borászatnál: sokat jártál külföldön, borversenyeken bíráltál, számos borvidéket megismertél. Szerinted milyen a magyar bor megítélése külföldön?
Nem az a lényeg, hogy én személy szerint hogyan látom a magyar bort, hanem az, hogy külföldön egyáltalán látják-e. És az objektív válasz az, hogy sehogy sem látják. Magyarország valamikor a hetvenes években lényegében lekerült a nemzetközi bortérképről. A szakmai közvéleményben azért kezd visszakerülni a magyar bor a méltó helyére. Egyre többen felismerik, hogy Magyarországon is készülnek elképesztően jó borok, de az egység hiánya komoly probléma. Nincs közös irány, amelynek mentén a magyar bor nemzetközileg is felismerhetővé válhatna. Meg kell nézni, hogy a magyar bor milyen helyet foglal el a külföldi üzletek polcain: ha egyáltalán találunk magyar bort, milyen kategóriában, milyen áron, milyen versenytársak mellett jelenik meg? Nem mindegy, hogy egy palack a prémiumborok között szerepel, vagy valahol az alsó polcon találjuk olcsón. Az exportadatokat is kritikusan kellene vizsgálni. Amikor azzal dicsekszünk, hogy növekszik a magyar borexport, először azt kellene megnézni, hogy pontosan mit exportálunk, milyen áron és milyen piaci pozícióban.
Ez Tokaj esetében különösen érdekes. Korábban arról írtam, hogy a borvidéket egyszerre próbáljuk olcsó tömegtermékként és prémiumtermékként kommunikálni, miközben az aszúk ára is egyre lejjebb csúszik. Milyen következményei vannak ennek?
Ez egy lefelé húzó spirál. Ha néhány nagyobb borászat nagyon olcsó alapborokat állít elő, az hosszabb távon az egész borvidék megítélésére hatással lehet. A fogyasztó nem feltétlenül tesz különbséget az egyes pincészetek között, hanem kialakul benne egy általános kép Tokajról. Ha pedig ez a kép az olcsósághoz és a középszerűséghez kötődik, akkor a kiemelkedő minőségű borászatoknak is sokkal nehezebb dolguk lesz. Tokaj esetében pedig különösen nagy a felelősség. Nem lehet egyszerre azt mondani, hogy a tokaji aszú a világ egyik nagy borkülönlegessége, miközben a borvidék egészét olyan módon kezeljük, amely folyamatosan rombolja ezt a presztízst.
Néhány évvel ezelőtt Wachauból érkező vendégeimmel jártuk be többek között a Tokaji borvidéket is. Megdöbbentő volt látni, hogy Tokaj főutcáján PET-palackos aszúborokat árultak. Fel is merült a vendégeim részéről a kérdés: ez hogyan lehetséges, és milyen üzenetet közvetít a borvidékről?
Ez nagyon összetett probléma, amely a szőlő minőségétől az árképzésen át a szabályozásig sok mindennel összefügg. A hatóságoknak és a hegyközségeknek a legkeményebb módon kellene fellépniük, és el kellene érniük, hogy ilyen dolgokkal ne rombolhassák a borvidék egészének hitelességét. Nem azt mondom, hogy mindenkit börtönbe kellene zárni, aki PET-palackban árul bort, de valamilyen következetes, szigorú keretrendszerre szükség lenne. Ha nincs kultúra, akkor nincs hatósági akarat, nincs vízió, se helyben, se országosan, és hiányzik egy olyan kemény jogalkotás, amely lehetetlenné tenné többek között azt, hogy ilyesmi előfordulhasson egy történelmi borvidéken. Ha egy borvidék prémiumtermékként akarja pozícionálni magát, akkor a saját arculatát és értékeit is meg kell védenie. És ez nem kizárólag Tokaj problémája, mert ugyanúgy tönkretettük a Balatont is.
A Balaton környékén is vannak olyan pincészetek, amelyek világszínvonalú borokat készítenek. Miért nem tud ezekből egy egységesebb, magasabb színvonalú egész kialakulni?
Mert az egyéni teljesítmények nem állnak össze közös eredménnyé. Vannak kiváló borászatok, nagyszerű borok és olyan emberek, akik rendkívül sokat tesznek a saját környezetükért. De ha az egész borvidék arculatát nézzük, ezeknek a teljesítményeknek az aránya sokszor még mindig túl kicsi. Egy francia barátom egyszer azt mondta a Tokaji borvidékről, hogy még soha nem látott olyan helyet, ahol ennyire szegényes, nyomorúságos utcákból ilyen kiváló borok születnek. Ez elég pontosan összefoglalja a problémát. Egy borvidék nemcsak szőlőből és borból áll. Része a településkép, az épített örökség, az utak, az épületek, a közterületek és az egész táj karaktere. Ha mindent összevissza lehet építeni, betonozni és átalakítani, ahogyan a Balaton körül lehetett az elmúlt másfél évtizedben, akkor előbb-utóbb éppen azt az értéket veszítjük el, amelyre a borvidék épülhetne.
Akkor bele kell törődnünk abba, hogy ezek a folyamatok visszafordíthatatlanok?
Soha nem szabad beletörődni. A civil társadalomnak óriási szerepe lehet abban, hogy ezek a folyamatok megváltozzanak. Ehhez azonban szerveződni kell, közösségeket kell létrehozni, és olyan működő civil szervezetekre van szükség, amelyek képesek tartósan képviselni egy ügyet. Mivel nincs elég autonóm polgár, aki képes saját véleményt alkotni, minden lassabban halad. A magyar társadalomban egyébként nagyon erős az alattvalói szemlélet. Sok ember nem autonóm polgárként gondolkodik, hanem úgy, hogy majd valaki felülről megmondja, mit kell tenni. Tudom, hogy ez elitistán hangzik, de vállalom. Nem megy minden az egyik napról a másikra. Ami igazán kiemelkedő eredményként létrejött a magyar borászatban, az elsősorban egyéni teljesítményeknek köszönhető, nem pedig annak, hogy a borvidékek vagy az ország egésze összehangoltan működne.
Apropó külföld és a magyar bor megítélése: amikor néhány éve meghívásomra és szervezésemben wachaui borászok a Badacsonyi borvidékre látogattak, előtte azt sem tudták, hogy ott bort is készítenek. Pedig Badacsonyról beszélünk, Magyarország egyik ikonikus borvidékéről…
Valóban így van! Külföldön sokan még azon is meglepődnek, hogy Magyarországon egyáltalán készül bor. Innen kellene felépíteni az egészet: abból a tényből, hogy a magyar bor nemzetközi ismertsége a tényleges értékeinkhez képest rendkívül alacsony. Pedig nem mindig volt ez így. 2001-ben készítettünk egy interjút Hugh Johnsonnal Tokajban. Ő arról beszélt, hogy a világháború előtt három nagy bortermelő nemzetet tartottak számon: a franciát, a németet és a magyart. Gondoljunk csak bele, mekkora utat tettünk meg onnan a mai helyzetig! Lehetnek kiváló boraink, ha a külvilág nem tud róluk semmit. És itt fontos beszélni a magyar bormarketingről.
Ami gondolom megint nem egy vidám történet…
Mitől is lenne?! Valódi marketingvízióra lenne, illetve lett volna szükségünk, de nem úgy, hogy készítünk egy bormarketingtervet, utána pedig titkosítjük. Nem elegendő időnként meghívni egy csomó újságírót, vagy megrendezni néhány rendkívül drága, reprezentatív eseményt. Ezeknek lehet szerepük, de önmagukban nem jelentenek stratégiát. Hosszú idő óta hallgatjuk ugyanazokat a problémákat, és a lényegük alig változott. Unom már mindig elmondani, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt, hanem például megnézni, hogyan működik az osztrák modell.
Miért nem vagyunk képesek erre?
Mert ehhez felnőtt társadalomra lenne szükség. És megint visszajutunk a kultúrához, az emberi tényezőkhöz, a gondolkodás korlátaira és az együttműködés hiányára. Nem az a kérdés, hogy tudunk-e jó bort készíteni, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e olyan szakmai és társadalmi környezetet teremteni, amelyben ezek az eredmények összeadódnak, és valódi közös sikerré válnak.
Látsz esélyt arra, hogy az új kormány másképp viszonyuljon a borhoz? Hogy végre a jelentőségének megfelelő helyre kerüljön a magyar borászat?
Kevés idő telt el a választás óta, de egyelőre nem érzékelek ilyen egyértelmű elképzelést. A korábbi kormányok számára a bor fontos volt reprezentációs célokra, és a politikai szavazatszerzés szempontjából. Van azonban egy érdekes összefüggés, amelyet érdemes megérteni: a magyar borásztársadalom jelentős része hagyományosan jobboldali, illetve szélsőjobboldali beállítottságú. Ennek történelmi okai is vannak. A háború előtt a magyar borkultúra gazdasági és társadalmi alapját egy jelentős kisbirtokosi, kisgazdai réteg adta. Ezt a társadalmi struktúrát a kommunista hatalom erőszakosan szétverte. Az ötvenes évek elejére olyan hatalmas szőlőterületek mentek tönkre, amelyek nagyságrendje a mai magyar szőlőterülethez mérhető volt. Ebből érthető, hogy a borásztársadalom egy része miért viszonyul bizalmatlanul a baloldali vagy annak tartott államhoz. A történelmi tapasztalatokat nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor azt is érdemes megnézni, hogy a ma működő, kiváló és sokszor világszínvonalú pincészetek milyen támogatásokból épültek fel. Azt is látni kell, hogy több borász idővel szembefordult azzal a NER-es rendszerrel, amelynek működését egyre kevésbé tartotta elfogadhatónak. Aki valódi vállalkozást épít, piacokon versenyez, és komolyan veszi a gazdasági működést, az előbb-utóbb szembesül azzal, hogy a versenyképességet rombolja a korrupció, a nepotizmus és az, ha nem a teljesítmény, hanem a kapcsolatok döntik el a dolgokat. De ennyit a politikáról. Mindenesetre bízom benne, hogy lesz változás és az új kormány felismeri a borban lévő lehetőséget.

Németi Sándor

