Utazás
post-authorNémeti Sándor
2022. december 20.

Badacsonyi szemezgetés: Az el nem mondott történetek története

post

A most már Badacsonytördemicen bebíróként élő Csikós Attilát több mint húsz éve ismerem. Ezt kimondani is sok, de az élet már csak ilyen: megállíthatatlanul robog előre, s amint múlnak az órák, ahogyan ezt Gabriel García Márquez is írta, csak a nap cserél folyton ablakot. Attila íróként, publicistaként, dramaturgként számos folyóirat, napilap és színház külsős munkatársa volt. Most kérésemre egy cikk erejéig a WineArtCulture oldalon is bemutatkozik, a téma pedig nem is lehetne más, mint Badacsony

Csikós Attiláról

Csikós Attila dolgozott a Magyar Televízióban, a sajtóban, és reklámügynökségeknél is. 1994-ben létrehozta a fiatal művészek díjazását megcélzó Souvenir-Díj Alapítványt, mely éveken át szakmai zsűrik által nevezett színészek, képzőművészek, filmesek, iparművészek sorát díjazta, s rendezvényein, kiállításain megmutatkozási lehetőséget biztosított. 1995 és 2001 között a Diáksziget színházi fesztiváljának volt az egyik főszervezője. Számos napilapnak, magazinnak írt publicisztikát, tárcát és riportot többek közt a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzetnek, illetve a 168 órának, a Nők Lapjának, a MAX magazinnak, QG magazinnak és a Playboynak. Versei, novellái jelentek, jelennek meg a Törökfürdő, a Parnasszus, az Új Holnap, a Napút, az ÉS, a Kapu, a Nagyítás, a Kalligram, a Hévíz, az Opus, a Csillagszálló, az Új Forrás, a Nyugat plusz, az Eső, az Életünk, a Székelyföld, a Magyar Napló, a Terézváros és a Hitel folyóiratokban. Az Ártér folyóirat (2006) egyik alapítója volt.

Forrás: Csikós Attila

Eddig tíz könyve (prózák és versek, drámák) jelent meg. Dramaturgként, irodalmi munkatársként dolgozott többek között a Madách Színház, a Győri Nemzeti Színház, a Budapesti Kamaraszínház, a Debreceni Csokonai Színház, a Székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásaiban, darabjait fővárosi és vidéki színházakban egyaránt bemutatták. 2008 és 2013 között a Szimpla kávézóban többekkel létrehozták a Szimpla Színház néven ismert kortárs, magyar felolvasószínházi társulatot. A 25. Nemzetközi Könyvfesztiválon jelent meg Vidámpark című novelláskötete. Legújabb regénye, az Öszvér nemrég, pontosabban idén júniusban jelent meg a Cser Kiadónál, története pedig egy ötvenéves éveiben járó, közepes tehetségű férfi válságáról és a múlttal történő szembenézéséről szól.

Badacsonyi szemezgetés: Az el nem mondott történetek története  

„A valahai, a mai Ibos út környékén lakó badacsonyi huszár történetét már nem is tudom ki mesélte el. Sűrűn látogatta a hegyi pincéket, s általában késő éjszakáig maradt. Akkor sem tartózkodott a szabadságharcos katonanóták éneklésétől, amikor Haynau emberei vagy a Bach-huszárok járták a vidéket. Állítólag már nyolcvan éves is elmúlt, amikor összeszedte minden pénzét, és meglátogatta Kossuthot az emigrációban.

A mesék egyszer csak felbukkannak. Ám ha valaki megírja őket, a hősöknek máris szövegkörnyezetük, az eseményeknek narratívája lesz.

Hány történetet hallottam az elmúlt években Badacsonyban, nem is tudom. Pletykák, hallomások, legendák, sztorik, anekdoták, nota bene hírek és híradások a közelmúltból, napjainkból. Voltaképpen minden közösséget a saját történetei tartanak meg, az elbeszélt szöveg. A mai napig gyűjtöm ezeket a mondatnyi, bekezdésnyi „elbeszéléseket”, és mindig van bennem valami homályos aggódás, hogy vajon megírhatók-e, egyfelől képes vagyok-e megragadni a lényegüket, másfelől szabad-e egyáltalán ezeket rögzítenem? (Valami olyasmi ez, mint az örök dilemma a borral és fajtajellegével, avagy a natúr borok esetében a kénnel.)

A történetek behálózzák a hegyet, mint az embert az idegsejtek hálózata. A meg nem írt történet maga az élet, állandó terjedésében, újraalkotásában időtlen.

Az öreg huszárról szóló mesék kortalanok, akár jelenidejűek is lehetnek, hiszen a jelenben mondatnak el, s az élőbeszédben nem érzékelhetőek az évszázadok. Leírva már minden egészen valamikori és valamilyen. Adekvát.

Pár hónapja Tomajon találkoztunk egy „öreggel”. Egy házat néztünk, az egykori kovácsműhelyt, amikor felbukkant és benézett a kapun. A kedves hölggyel, aki megmutatta, s maga is művészként dolgozik, már rég nem négyzetméterekről, árakról beszélgettünk, súlyosabb, létkérdésekkel foglalkozó témákról társalogtunk. Az „öreg” bekiabált a kapun, hogy szétnézhetne-e? Házigazdánk azt felelte, persze, ha esetleg meg is veszi. Dehogy akarom megvenni, én építettem, mondta az „öreg”, és elvigyorodott. Meg azt is, meg azt, ott a templom mellett. Sok házat én húztam fel a faluban, zárta le. (Mennyi külön történet mindegyik...) Annak az udvarán találtunk egy sírt. Egy kétméteres csontváz feküdt benne. Az akkori elöljáró azt mondta, hogy temessük vissza, és felejtsük el.

Na tessék! Ez a történetben felbukkanó mellékszál története. Külön ügy. Önálló jelentéssel bír, s elgondolható vagy épp kinyomozható, de az is csak restauráció. Megírva elveszti a helyi mitológiával való kapcsolatát. Irodalmi problémává alakul. Rejtélyből krimi lesz vagy szociográfia. Titoktalanodik, mint egy épített turistaút. A hegyen járók közül pedig még az eltökélt túrázók sem tudtak sokáig a munkatáborról, melynek romjai ma is láthatók. A rom, mint kihagyás, roncsolás a szövegben, többlet jelentéssel bír a teljes és kész egészhez képest. Drámában a kihagyás, zeneműben a szünet, borban a savak változása, múlása mindig árulkodó.

A Klastrom-kút felé vezető kijelölt útról letérve egy különös emlékműbe botlottunk egy magánbirtok alatt. Egy nagyobb márvány építménnyel körülvett forrás volt, az épület oldalán tábla, melynek szövege a ködös sumír-magyar rokonság múltjába vezette az olvasót. Ki építette? Mikor? Senki nem tudott róla semmit. Találgattunk, kutattunk, de nem találtunk semmi kézzelfoghatót. Önálló mitológiája lett, ahogy a hipotetikus és bizonyíthatatlan elképzelésnek is, melyről tanúskodik. Melyről tanúskodni szándékában áll.

De hát a Szegedy Róza és Kisfaludy történetét sem ismerjük igazán. Tudjuk, hol vannak egykori házaik. Hírlik, hogy a mai Óbester udvarházba jártak le mulatni. Elolvashatjuk kapcsolatuk leírását. Szerelmük lényege mégis a hegy egyik megismerhetetlen titka marad.

A Gulácsra néző oldalon áll a Fata pincészet egyik pincéje. A nemrég felújított épület ősében még volt szerencsém járni. Az ötvenes években KISZ-klub működött benne, még korábban Badacsony egyik, szakmájából kiöregedett örömlánya lakta a hátsó szobáját. A szabadságharc után pedig egy huszártiszt bujkált falai között. Az erdő felé vezető úton lőtték agyon az utána nyomozó császáriak.

A tördemici kedves apáca története, a Herczeg Ferencről szóló elbeszélés, ami szerint a környéken házat keresve épp a Szent Ignác-kápolnánál kapott defektet, ahol aztán meg is találta, amit keresett, az ötvenes években a déli hegyoldalba tervezett „narancsültetvényről” szóló mesék, az egykori badacsonyiak élete, akikről Tatay Sándor mintázta hőseit sejtelmesek, áttetszőek és titokzatosak, mint a Ranolder-villa elmúlt évtizedeinek története. Egyszer talán minden sztori sorra kerül. Van, amelyik közérdekű, s van olyan, amelyik jobb, ha a hegy mondáinak része marad.

Tíz éve az akkor még működő Piroska borozónál túráztunk, s messziről lefényképeztem az épületet. Amikor a borozó elé értem rám mordult egy, a ház előtt ácsorgó, fehér bajszos, fehér inges helyi. Mint életéről szóló magányos illusztráció a kerítésre támaszkodott a hátizsákos turistáskodók között. (A leírás általában csak tipizál, kevesen láttak túl a „magyar paraszt” mellényes, bajszos, csizmás archetípusán.) Rám mordult, hogy minek fényképezem? Összetörtem már pár ilyen telefont, meg fényképezőt az évek alatt! Megmutattam a távlati képet neki. Nem is látszott a fotón. Szóba elegyedtünk, megittunk pár bort. Nem szerette, ha fényképezik. Nem babonából, nem azért, mert féltette a személyiségi jogait. Egyszerűen tartózkodott attól, hogy ábrázolják az életét. Hogy megrögzítsék azt, amilyennek látszik. Hogy „kontextusából” kiragadva idézze alakját valaki.

A meg nem írt történetnek saját élete, mozgása, fejlődése, a felejtéssel pedig tisztességes elmúlása van.

Száz és száz történetet nem fogok megírni Badacsonyról. Némelyikkel úgy vagyok, mint amikor elém került Szeremley Huba 1997-es, Strasburgban a világ legjobb nyolc rizlingje közé választott két bora közül az egyik, az Olasz. Csak néztem. Próbáltam elgondolni, hogy milyen. Mert ugye. Ki merné kibontani, csak úgy?”

Szerző: Csikós Attila

Fotók: pexels, pixabay

Ez is érdekelhet

Küldj egy üzenetet!