Tokaj, legendák nyomában: a Nyerges

Tokaj, legendák nyomában címmel többrészes sorozat indult múlt évben az oldalon, amelyben Nagy Kornél történész, a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársa segítségével arra vállalkoztam, hogy bemutassam Tokaj-Hegyalja egy-egy híres dűlőjét, s ezzel együtt egy olyan meghatározó pincészet aszúját is, ami részben vagy teljes mértékben erről a dűlőről készül.

A sorozat újabb részében a komoly múltra visszatekintő Nyerges-dűlő történelmi hátteréről, valamint a tállyai székhelyű Rózsa Pincészetről és ennek két évjáratú aszújáról lesz szó, mely alapanyagának 100%-át a korábban említett dűlő adja.

Tállya családi pincészete, a Rózsa Pincészet

Rózsa György Péter és Inez

A tősgyökeres tállyai Rózsa György Péter gyakorlatilag beleszületett a szőlőtermesztésbe és borkészítésbe, hiszen a családja emlékezetek óta művelt szőlőt és készített saját fogyasztásra bort. Így nagypapája is, aki a régi rendszerben az állami kombinátnál dolgozott. A szőlész-borász szakma elsajátítása közben, illetve ennek elvégzése után Rózsa György Péter számára nem volt kérdés: a családi hagyományt követve ő is szeretne ezzel a szép hívatással foglalkozni. Egyébként Rózsa György gépésznek tanult, és az ott szerzett tudást a mai napig használja a munkái során. Elsőként kertészmérnöki, majd növényvédelmi és tápanyaggazdálkodási szakmérnök végzettséget szerzett, és csak később a szőlész-borászt. A három generációt átölelő Rózsa Pincészetben jelenleg Rózsa György Péteren kívül lánya, és édesapja is besegít. Elmondása szerint bár a rendszerváltás óta folyamatosan és átgondoltan építkeznek, nagyjából 2008 volt az első év, amikor önállóan készített olyan stílusú borokat, amilyeneket szeretett volna.

A család 10 hektáron gazdálkodik, ebből közel 8 a Nyerges-dűlőben található, ahol szülei az első tőkéiket vásárolták. Ezen kívül még három dűlőben is vannak területeik: Gallyagas, Ötvenhold, illetve Köveshegy. Alapvetően a Tokaji borvidék főfajtájával, furminttal foglalkoznak, mely a területeik 75%-át adja. Ezen kívül kis mennyiségben hárslevelű (0,5 ha), kövérszőlő (kevesebb mint 0,5 ha), valamint sárgamuskotály (1 ha) gazdagítja a fajtaszortimentjüket.  Az összes területükön, egy 1955-ös telepítésű fél hektáros furmint terület kivételével, új telepítésű szőlőkből készítik a boraikat. A tételek zöme helyben, illetve a HORECA szektorban fogy el, minimális exporttal rendelkeznek, így a hazai piacon találnak gazdára a boraik. A 10 méter mélyen a föld alatt húzódó 3 ágú pincéjüket, mely régi főúri pince volt, már az 1800-as évek térképein is jelezték. Saját tulajdonukba 2005-től került, folyamatosan egészen 2009-ig, amit szépen fel is újítottak. A hordókat pedig lehetőség szerint 5-6 évente újra cserélik.

Rózsa Pincészet 6 puttonyos aszú 2016

A 2016 egy csapadékosabb év volt, viszonylag több hűvösebb időszakkal, amiből adódóan magasabb savak is párosultak a borokhoz. Jól szemléltetik ezt a 2016-os aszú 8,5 savai, melyhez 218 g/l természetes maradékcukor is társult. A gyönyörű őszi időszaknak köszönhetően szépen beértek a szőlők, így gondos válogatás után és értő kezekben kiváló aszúkat lehetett 2016-ban készíteni. Mint például ez a bor is, amelynek sav-cukor egyensúlya kiváló. Készítése során Rózsa György kifejezetten törekedett arra, hogy ne egy nagyon vastag és telt botritiszes jegyű aszút készítsen, hanem mint minden boruknál az elegancián legyen a hangsúly. Kóstolva az aszút, ez egyértelműen érződik. Egyébként szerintem a 2016-os év aszúi most remek formában vannak, és így is maradnak még egy jó ideig. Jelen boruknál a hordó és ennek fűszerei aláfestésként dolgoznak, finom plusz ízt és illatot kölcsönözve neki.  És ez általánosan a 2019-es évjáratú aszúra is érvényes.  

Rózsa Pincészet 6 puttonyos aszú 2019

A kiegyenlített és sokkal kedvezőbb évjáratnak köszönhetően ismét egy szép aszút sikerült készítenie Rózsa György Péternek, mely érzékenyebb botritiszes jegyeket mutat. Ez viszont nem véletlen, hiszen sokáig tartott az ősz, így nem kellett kapkodniuk ahhoz, hogy gyorsan szedjék az aszúszemeket. Ennek köszönhetően csak a legszebbekből készítették az aszút. Az eredmény egy elegáns, tartalmas, szép mélységeket mutató aszú, mely csak most kezdi bontogatni a szárnyait. Minden alkotóeleme egységet alkot, minden a helyén van. Ez is, akárcsak a 2016-os aszú helyi kádár által készített hordóba került és ott is érlelődött közel 19 hónapon keresztül. Már most is komoly élményt nyújt, de akinek lehetősége van, érlelje még egy kicsit a palackban.

A tállyai Nyerges-dűlő története Nagy Kornél jóvoltából

A Nyerges-dűlő

A mai ismert Nyergesek dűlő Tállya középkori eredetű szőlőhegyei közé tartozik. Nevét minden valószínűséggel a szőlőhegy nyereghez hasonló formája után kapta. A ma is ismert és széles körben használt többes számú alak pedig arra vonatkozik, hogy a 17. század utolsó évtizedeiben a szőlőhegyen belül megkülönböztettek Nyerges és Nyerges-tető részt, de ez a megkülönböztetés a 18. század végén az írott dokumentumokból teljesen eltűnt. Ekkor kizárólag csak a Nagy-Nyerges-hegy megnevezést használták a régiek. A Kis-Nyerges kifejezéssel vagy elnevezéssel viszont egyáltalán nem találkoztunk az írott forrásokban. A Nyergesek kifejezés egyébiránt a 19. század közepétől kezdett elterjedni.

Tokaj-Hegyalja szőlő és bortermelése a késő-középkor folyamán robbanásszerű fejlődésnek indult. Ez annak volt elsősorban köszönhető, hogy Buda, Sopron és a Szerémség mellett ezen a borvidéken a korabeli Magyarország egyházi és világi politikai elitje vásárolt, és birtokolt jelentős szőlőterületeket. Másodsorban Tokaj-Hegyalja a szerémségi vincellérektől vett át újabb szőlészeti technikákat. Az 1460-as évek végén az addig csak szerémségi borral kereskedő bártfai és kassai gazdag polgárság rájött arra, hogy a minőségében már akkor szerémségivel vetekedő hegyaljai bor kisebb földrajzi távolságra helyezkedett el, és így könnyebb lett számukra szőlőbirtokhoz jutni, és az ott megtermelt bort eladni Észak-Európába. Ezt nagyban elősegítette az is, hogy I. (Hunyadi) Mátyás (1458−1490) király 1482-ben olyan vámrendeletet hozott, miszerint az uralkodó vámmentességet biztosított a felvidéki szabad királyi városok (Bártfa, Eperjes, Kassa) számára a hegyaljai borokkal történő kereskedésükben, miközben a szerémségi borokra kemény védővámot vetett ki.

A szőlőterület első ismert említése 1469-ban történt, amikor is a kassai módos szász polgár, Reiter Mihály jelentős szőlőterületeket vásárolt többek között a tállyai Nyerges (Nierges) hegyen a helyi lakosoktól, valamint a tállyai váruradalmat birtokló Szapolyai főnemesi családtól. Ugyanakkor Reiter Mihály 1481-ben és 1485-ben is már túl akart adni ezeken a szőlőterületeken. Ezért tárgyalásokba bocsátkozott Bártfa szabad királyi várossal, ekkor ez a két adásvételi kísérlet azonban sikertelennek bizonyult, de végül 1487-ben a módos kassai polgárnak sikerült megállapodnia Bártfa önkormányzatával, hogy tekintélyes összegért eladja a tállyai szőlőit. Mi több, Reiter Mihály 1489-ben a maradék tállyai szőlőit is eladta a Nyergesen Bártfának. Sőt, a város néhány évvel később 1506-ban újabb szőlőket vásárolt a Nyergesen.

Az 1526. évi mohácsi vészt követő időktől egészen a 17. század első harmadáig nagyon szűkszavú értesülések maradtak fenn a Nyerges birtoklásáról. Ennek oka az volt, hogy az oszmán-török hódoltság, illetve katonai hadjáratok miatt rengeteg akkor készült irat pusztult el, és így nagyon kevés adat maradt fent. Csak annyit tudunk, hogy a 16. század második felében új birtokosok, zömében nemesi származásúak, jelentek meg a Nyerges-hegyi szőlőkben.  Ugyanakkor a Nyergesen a Bártfa városa továbbra is jelentős szőlőterületeket birtokolt. 1558-ban a városnak írt jelentésében jó állapotú szőlőkről tettek említést a tállyai vincellérek a Nyergesen. 1622-ben a regéci és a tállyai uradalmat 1557 óta birtokló Alaghy család összeírta a tállyai szőlőbirtokosokat, akik ekkor tized befizetésre kötelezett területeket úgynevezett dézsmaszőlőket birtokoltak. Ekkor a Nyergesen birtokos volt már a Beke, a Butthkay, a Dorghó, a Gyulay, a Keglevich, a Semsey, a Stansich Horváth (később csak báró Horváth), a Telekessy, a Vass és Vörös család.

A Nyerges-dűlő

1632-ben a Regéc-tállyai uradalom ura, a békényi Alaghy család férfiágon kihalt és néhány éves pereskedés után nőági örökösödés okán, 1635-ben a felsővadászi Rákóczi család lett az uradalom új ura. I. Rákóczi György (1593−1648) erdélyi fejedelem, mint a környék földesura a fent említett birtokosokat mentesítette a szőlők után tized befizetésének kötelezettsége alól, így birtokaik úgynevezett szabad szőlőkké váltak. Azaz innentől kezdve szabadon adhatták és vehették a szőlőket és borokat, és ehhez már nem kellett kérniük többé a földesúr hozzájárulását. Ez alól egyedül a Bártfa város szőlője képezett kivételt a Nyergesen: továbbra is adóköteles szőlőterületet birtokoltak ott. A 17. század közepén újabb nemesi és városi módos polgár birtokosok jelentek meg a Nyergesen, akik zömében örökösödés és vásárlás útján jutottak szőlőkhöz. Ezek közé tartozott, a Bakay, a Hübner, a Nemessányi, a Patay, a Recsky és a Szemere család. Ők csak dézsma-, azaz adóköteles szőlőket birtokoltak. Viszont 1645-ben I. Rákóczi György fejedelem a bártfai módos polgár Hübner család szőlőit felszabadította a Nyergesen.

A Wesselényi összeesküvés (1664−1670) bukását, és azzal szoros összefüggésben álló első hegyaljai felkelés leverését követően, 1670-ben a bécsi udvar számos felkelő és összeesküvő hegyaljai szőlőbirtokát foglalta le, és a kincstár tulajdonába utalta. Sokat közülük az udvarhoz lojális főnemességnek, illetve az ellenreformáció nevében az újjáalakuló katolikus plébániának, püspökségnek és szerzeteseknek adományozott szőlőbirtokokat. Meglepő módon a Nyerges szőlőbirtokait kevésbé érintette. Egyedül, a Kátay, a Patay és a Szemere birtokokat kobozták el, de tulajdonosaik, illetve örököseik néhány évvel később visszaváltották. A Recsky nemesi család pedig érintettsége ellenére jó udvari összeköttetéseinek és kapcsolatainak köszönhetően megúszta a birtokelkobzást és a retorziót.

Ugyanakkor a 17−18. század fordulóján új birtokosok jelentek meg a Nyergesen. Ezért 1707-ben az akkori földesúr II. Rákóczi Ferenc (1676−1735) fejedelem elrendelte a rátkai és tállyai szőlőbirtokok összeírását. Két összeírás született meg ekkor, amelyet a kuruc rendek számára és a fejedelem utasítására báró Klobusiczky Ferenc és Krucsay Márton jószágigazgatók készítettek el. Ezek az 1702. és az 1704. évben készült korábbi Rákóczi-féle összeírásokat vették alapul. E szerint a Nyerges birtokosai között találtuk 1707-ben a már fent említett családokon kívül: a Balogh, a Berzeviczy, a Csemernyei, a Dobai, a Draveczky, az Esterházy, a Galambos, a Holegancz, a Jántó, a Kálmánczay, a Komjáthy, a Matolcsy, a Mayer a Merczel, a Nemessányi, a Paur, a Pethő, a Szentiványi, a Szentmartoni, a Szirmay, a Tornay, az Urbányi, a Varacskay és a Vay nemes családokat. Az összeírás szerint, 1707-ben a tállyai református prédikátorság mellett a kassai plébániának voltak még ott szőlői. Ezeknek a birtokoknak a többsége szabad-, azaz tized befizetése alól mentesített szőlő volt.

A Rákóczi szabadságharcot követően elsősorban a Szirmay grófok terjeszkedtek a Nyergesen. Példának okáért ők vásárolták meg az elkobzott Nemessányi szőlőket a Nyergesen. Az 1730-as években pedig az Esterházyak kiterjedt szőlőit vásárolták meg a nevezett szőlőhegyen. Azonban a 18. század közepére szintén újabb főnemesi családok lettek birtokosok a Nyergesen. Ez időt tájt lett birtokos a Bárczy, a Garas, a Haller, a Kapy a Kutassy, a Plachy, valamint a lublói prépostság és a tállyai római katolikus plébánia. A II. világháború végéig a fent említett főúri családok utódai, illetve örökösei, valamint a katolikus és a református egyház voltak meghatározó birtokosok a tállyai Nyergesen.

Borfotók: Németi Sándor

Fotók és borítókép: Rózsa Pincészet